Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hallgatjuk, Doktor úr!

A szóváltás után mindenkinek elment a kedve attól, hogy tovább folytassák a beszélgetést. Inkább nyugovóra tértek. Elég későre járt már, ezért sem volt senkinek kifogása az éjszakai pihenő ellen. Nem szóltak egymáshoz, amikor ki-ki elfoglalt magának egy ágyat. Harmadik szinte azonnal mély álomba merült. És sem Bastiont, sem Espadát nem kellett álomba ringatni. Az egyetlen, aki álmatlanul forgolódott, Loire volt.

Igaz, Ward sem aludt, arcán unott kifejezéssel, ült a billegő asztal melletti egyik széken. Néha felkelt, óvatos, csendes léptekkel az ablakhoz lépett, és kikémlelt a fekete utcákra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Loire sem alszik. Nyugtalan szuszogását sem kellett halnia ahhoz, hogy ezt tudja. Mégsem szólt húgához, csak figyelmen kívül hagyta.

Aztán a lány egyszer csak elunta az álmatlanul kínlódást, felkelt az agyából, és az asztalhoz lépett. Ő sem szólt Wardhoz, egy pillantásra sem méltatta, az sem érdekelte, hogy a bátyja az ablak mellől figyeli. Helyette felvette az asztal sarkáról a könyvet, amit még Harmadik hagyott ott. Visszaült az ágyára, próbált úgy helyezkedni, hogy lámpája fénye ne zavarhassa fel a többieket. Aztán olvasni kezdett.

Megtalálta a hajtásokat, amiket Bastion és Harmadik hagytak a lapokon, majd visszalapozott oda, ahol ő hagyta abba az olvasást. Gyorsan utolérte a másik kettőt, és onnan már olyan részektől folytatta, ami mindannyiuk számára ismeretlen volt.

Ahogy hallottam, az eltelt pár napban mindenki átjutott a Hegyek alatt, egészen a Nagy Acél-hídig. Mindenki, aki csak menni akart. Döbbenetesen sokan menekülnek az elől, ami készülőben van. Egész családok, de legtöbbször csak nők aprócska gyerekekkel, mert a férfiak hátramaradnak harcolni. Hihetetlen számomra, hogy inkább vállalják, hogy egymástól elszakítva éljenek, minthogy a Hegyek mögött rájuk záruljon a világ. Sokukkal beszéltem, miközben elláttam a rászorulókat.

Nem tudom, hogy naivoknak tartsam-e őket azért, mert ők hisznek abban, hogy Esthadon a Méllyel karöltve megnyeri majd ezt a háborút. Mindenesetre az egészen lenyűgöző, amennyire ők hisznek. Abban bíznak, hogy ha majd véget ér ez az őrület, újra egyesül a családjuk, éppen ahogy a világ is. Nem is tudom, mit mondjak nekik ilyenkor. Én nem vagyok ennyire bizakodó.

Miben kellene bíznom? Harcoltam a másik oldalon. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ott is csak emberek vannak. Éppen, mint itt. Éppen, mint mi. Ha mást is állítanak, legtöbbjüket nem hajtja semmilyen eszme, csak életben akarnak maradni. Az eszmék és minden egyéb, amiért harcolni lehet másodlagosak. Még ebben is hasonlítunk egymásra.

Sosem gondoltam volna, hogy a háború egyszer ennyire közel fog ilyen mélyen a föld alatt is a nyakunkba lihegni. Ilyen mélyre nemcsak a nap fénye képtelen lejutni, de sokszor még a hírek is csak késve érnek el minket. De ugyanígy nem halljuk fenti a harcok zaját sem. Így pedig nem nehéz elfeledkezni arról, hogy háború dúl. Ennek tükrében egészen döbbenetes látni ezt a készülődést, minden apró tettet, amivel mindenki igyekszik hozzájárulni a győzelemhez.

Annál is inkább sürgetőek ezek az előkészületek, mivel pár napja érkezett a hír, hogy Dōrt felszabadította az Eshteri sereg. A mi szemszögünkből elesett a város, mindenki kiszorult belőle. Ha belegondolok, hogy az én történetem pont ennek az ostromnak a megalapozásával kezdődött... Azért indultunk el, mielőtt fogságba estem volna, hogy elfoglaljuk Határparot, majd hogy vonatokra, teherautókra szálljunk, és a híd túloldalán berúgjuk Dōr kapuit.

Nekünk nem sikerült, mi még Határparton elvéreztünk... Te jó ég! Mennyi minden történt azóta, sosem képzeltem volna, hogy a végén a túloldalról fogok rettegni a másik felem hazájáért, az öcsém és anyám világának árulójaként. De ez már mind nem számít. Mert érkeztek olyanok, akik a mi bukásunk után sem adták fel, és egészen Dōrig jöttek, ahol még mindig nem akartak megállni.