Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Espadának zúgott a feje. Először azt hitte, az eső kopogásába fájdult bele. De miután kinyitotta a szemét, rá kellett döbbennie, hogy az már korábban elállt, mintha nem lett volna az az ürgeöntő idő az előbb. Az előbb? Mennyivel is ezelőtt? Nyögve átfordult az oldaláról a hátára, és felnézett az égre, ahol már csak darabokra tépett vattaszerű felhők úsztak. Ismét világos volt, túl szép idő háborút vívni.

Nem nyílt módja sokáig gyönyörködni az ég kékjében, olyan megállíthatatlanul tört rá a hányinger. Reflexei oldalra rántották, és hangos öklendezéssel tolult ki minden a gyomrából. Nem volt benne szinte semmi, csak maró-keserű savat hányt. Közben próbált körbenézni, felmérni maga körül a csatateret, de végig öklendezett, és ettől az erőlködéstől annyira könnyezett a szeme, hogy nem látott semmit.

Miután minden kijött belőle, ami csak ki akart, még köpött párat, hátha így megszabadul a nyelvén megtapadt nyúlós, savanyú íztől. De nem sikerült, az kérlelhetetlenül továbbra is a szájában maradt. Megtörölte a képét, majd ismét visszagördült a hátára, visszaejtette a fejét a földre, de arra figyelt, hogy kellő távolságra legyen attól, ami az imént távozott belőle. Kissé hevesre sikerült a mozdulat, koppant a feje a macskakövön, amitől még pokolibban kezdett sajogni a koponyája.

És nemcsak a feje. Lüktetettek az oldalában, és a lábában azok a pontok, ahova a robbanás szilánkjai belefúródtak. Nem érezte, hogy vérezne, sőt a legtöbb vágásba beletapadt a ruhája, ami kellemetlenül tépte a sebszéleket, mikor mozogni próbált. Kifejezetten kellemetlen lesz majd, amikor ki kell ezeket tisztítani. Duplán fájdalmas lesz, ha Loire nyeri meg a feladatot. Mert hát kire jutna? Nem... azt inkább talán mégsem szeretné. Sajgó érzés járta át a macskaköveken összekaristolt fém karjait is. El is felejtette, hogy azok is tudják gyötörni.

Gondolatai végig zavarosak voltak, szeme vissza-visszacsukódott, bántotta a fény. Továbbra sem tudta, mióta fekszik így, bár tudatában felrémlett, hogy épp Harmadikot próbálta ellökni a robbanás irányából, amikor ki tudja, a világ mely részére repítette a légnyomás. Tudta, hogy körül kellen néznie Simon után, hátha minden igyekezte ellenére is megsebesült, és segítségre szorul. Ettől a gondolattól ismét kipattant a szeme, és attól amit látott, azonnal magához tért.

Egy puskacsővel nézett farkasszemet. A hideg-szürke fémcső a magasba futott, keménynek tűnő tusban végződött, aztán egy erős karban folytatódott, ami pedig a Rendfenntartók egyenruháját viselő torzóhoz csatlakozott. A férfi arcát nem látta, túl magasan is volt, és a fény is bántotta Espada szemét. Arról nem is beszélve, hogy a puskacső sokkal jobban vonzotta a tekintetét, mint az innen lentről torznak tűnő testhez tartozó arc.

Azonnal tudta, mit jelent ez. Tudta, nem sok esélye lesz kijutni ebből a kellemetlen helyzetből. Ennek ellenére gyengén és ügyetlenül kezdett tapogatózni a puskája után. Akkor nem jutott eszébe, hogy korábban kifogyott belőle minden töltény. A rá fegyvert fogó is észrevette az ügyetlen mozgást. Egyetlen lépéssel átugrott a másik oldalára, és egy jól irányzott láblendítéssel jó messzire rúgta tőle az egyébként is használhatatlan fegyvert.

– Nem ejtünk foglyokat – jött valahonnan távolabbról a parancs –, végezz velük, aztán menjünk.

Mi a fene történt? Elvesztették az ostromot? Logikusnak tűnt ez a fordulat, ha nem így lenne, nem állnának ilyen ráérősen a fejük fölött. Megállni látszott az idő. Ahogy az egyik gondolat a másik után robbant át Espada agyán, végig a puskacsőbe meredt. Ez határozottan egy olyan kép volt, amit az ember nem szeretne utoljára látni. Az is felvillant benne, hogy esetleg be kellene csuknia a szemét, úgy talán annyira nem lesz félelmetes meghalni. Mégis képtelen volt elfordulni.