Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy visszalépés?

Loire pár pillanatig csak döbbenten meredt rá. Ward ott ült vele szemben, ledobva magáról a hálózsákot. Ő volt, egyértelműen ő, nem egy üres animus. Csak a szeméből tűnt el a csillogás. Borostyán tekintete továbbra is fakón, mégsem élettelenül függött a lányon. Talán egy kis lilásba hajló árnyalat is látszott benne. De a lányt akkor ez nem érdekelte. Ward nyakába borult.

– Te élsz! – Megdöbbentően hideg volt a férfi bőre, de abban a pillanatban ezzel sem foglalkozott.

– Nem élek – tolta el magától –, nem veszek levegőt, nem dobog a szívem... Szörnyet csináltál belőlem...

– Én nem... – tiltakozott a lány –, nekünk... csak szükségünk volt rád... De nem én támasztottalak fel... Valami furcsa erő volt... Én csak használtam Őt, vagy Ő használt engem, nem tudom...

Nem tudott ennél kielégítőbb magyarázatot adni, mert Bastion és Harmadik jelent meg mellettük. Észrevették a mocorgást, ahogy azt is, hogy Ward egyszercsak felül. Odafutottak, és egyikük sem hitt a szemének. Bastion megdöbbenve meredt a bátyára, aki teljesen olyan volt, mintha élne. Egyedül az a fakó lilás-borostyán szempár tűnhetett furcsának, de aki nem ismerte, nem is tudhatott a korábbi ragyogó borostyán fényről a tekintetében.

– Hogy kérhetted erre? – fordult Bastionhoz, csalódottnak, haragosnak tűnt. – Mintha nem tudnátok, hogy ami halott, az halott akar maradni! Úgy helyes...

– De tudjuk! – fakadt ki Bastion. – Csak fogalmunk sem volt, mihez kezdjünk nélküled.

– Rendben – kelt fel a földről Ward –, ha már visszahoztatok, segítek. Végigcsináljuk együtt.

Visszamentek a tábortűz mellé. Menet közben Ward még útbaejtette a hátizsákját. Kivett a ruhák közül egy tűrhető állapotú pólót, azt meg amit Loire széttépett, nemes egyszerűséggel ledobta magáról. Aki csak látta elcsodálkozhatott rajta, mennyire fakó a bőre feszülő izmain, ha úgy esett rá a fény, minta lilás szemcsék csillogtak volna fehér bőre alatt, mint valami értékes drágakőben. Miután átvette a pólót, visszahúzta magára a szakadt mellényt is. A semminél még mindig többet ért, bár nem volt benne biztos, hogy van-e rá szüksége.

Ahogy Harmadik ezalatt a pár pillanat alatt Wardot vizslatta, meg kellett állapítania, hogy nem csak ez a szoborszerűség lett benne más, hanem az egész lényében megváltozott valami. Nem tudta megmondani, mi az, hiszen minden furcsaság ellenére is tagadhatatlanul ő volt. Ezek alapján pedig azt sem tudta eldönteni, hogy örül-e a viszontlátásnak. Vagyis... már hogy a fenébe ne örülne, Ward a legjobb barátja lett ez alaltt a rövid idő alatt. De mégis annyira természetellenesnek tűnt ez a fordulat... És egyszerre mégsem. Hiába nem tűnt úgy élőnek, ahogy ők azok voltak, nem nevezte volna halottnak sem. Mert egyszerűen nem érződött annak.

– Hol van Espada? – rázta fel merengéséből Harmadikot Ward kérdése.

– Nehezen viseli, ami veled történt – adta meg neki a feleletet Bastion –, biztos járőrözik valamerre. A fejébe vette, hogy a nyomára kell bukkannia annak, aki a csapdát állította.

– Az igazság az, hogy mindannyian elég szarul viseltük – tette még hozzá a nagyobb nyomaték kedévért Harmadik.

– Elmegyek, megkeresem – jelentette ki Ward, amikor a többiek letelepedtek a már majdnem legégett tűz mellé. Nem tette szóvá, hogy miért engedik Espadát egyedül bóklászni.

– Ne lepődj meg – szólt még utána felkészíteni Bastion, hogy felkészítse –, ha nem lesz kedves. Neki nagyon nem tetszett az ötlet, hogy visszahozzunk.

– Akkor már ketten vagyunk – mordult válaszul Ward.

Nem kellett sokat mennie, észrevett az oszlopok közt közeledni valakit, karján megcsillant a fény, ebből rögtön tudta, csak Espada lehet. Ahogy közeledett a fiú is észrevette, sőt fel is ismerte. Puskát fogott rá.