Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Megkerülték a romokat. Loire követte a szikrákat, Ward és Chealsey pedig őt. Nem volt nehéz a vörösló fénypontok után menni, hiszen a beállt hajnali derengésben még mindig vakítóan fényesen ragyogtak. Nem kellett sokat gyalogolniuk, szinte azonnal észrevették a földön, az oldalán fekvő alakot. Már erről a távolságról felismerték, hogy Hence az. Loire gyorsított a léptein, nem akart a kelleténél több időt elvesztegetni. Ahogy a férfi mellé térdelt, gyorsan marokra fogott annyi szikrát, amennyit csak tudott, és Chelsey-hez fordult.

– Kérem a kezed! – dörrent a lányra, majd ismét utasította, mikor az elé tartotta fehér bőrű tenyerét. – Fogd meg ezeket! Ne hagyd őket megszökni!

Amint a másik ujjai engedelmesen a kezébe nyomott szikrákra záródtak, Loire visszafordult Hence-hez. A hátára fordította, hogy jobban szemügyre tudja venni a sérülését. A férfi nagyon sápadt volt, gyengén lélegzett, Loire azonnal tudta, hogy rengeteg vért vesztett. Rögtön szemet szúrt a lőtt seb a vállán. A lány gyanúsnak találta ezt a sérülést. Ha csak nem ért valami komolyabb eret, nem kellene ilyen rosszul festenie a sérültnek, hiszen alig élt.

– Mi van vele? –  kérdezte Ward melléjük guggolva.

– Még nem tudom – felelte Loire fel sem pillantva. – Segíts levenni a kabátját, hogy jobban meg tudjam nézni!

A férfi egy szó nélkül ülő helyzetbe emelte Hence-t, és meg is tartotta, hogy a mágus lehúzhassa róla a kabátot, ami alatt csak egy koszos, és kifejezetten büdös inget viselt, se mágiaálló mellényt, se semmi egyebet, ami megvédhette volna az átkoktól. És Loire azonnal észrevett egy vörös foltot és a hozzá tartozó lyukat az ingen, a férfi jobb oldalán. Letépte róla ezt a mocskos anyagot is, épp közelebbről megvizsgálta volna a feltárult sebet, mikor Ward hangja rázta fel.

– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyakorlott vagy idegen férfiak levetkőztetésében. Mindjárt helyetted is zavarba jövök – heccelte.

– Haha... Igazán nagyon vicces vagy. Ha még más nem mondta volna, most közölném, hogy rettenetes a harctéri humorod...

– Épp annyi időm volt gyakorolni, mint neked. – Ward még mindig vigyorgott – Szóval valóban lehetnek hiányosságaim.

Loire erre nem mondott semmit, a sebet vizsgálta. Sosem volt az erőssége az anatómia, így mágia nélkül nem sokat tudott volna megállapítani a sérülésről. Azt leszámítva, ami teljesen egyértelműen látszott, hogy a golyó ferdén keresztül ment a felkarján, és az oldalába fúródott. És innentől kellett a mágia. A lány mutató ujját beledugta a sebbe, hogy a régi, jól bevált módszerekkel belülről térképezze fel a károkat. Gyorsan végzett vele. A golyó a rekeszizomba fúródott, de csodával határos módon elkerülte a tüdőt, és még épp megállt a máj előtt. Egyetlen baj volt csak vele, Hence rengeteg vért vesztett, így nem sok ideje maradt meggyógyítani.

– Nos? Mit tegyünk? – kérdezte most teljesen komolyan Ward, miután Loire elmondta neki, amit megtudott a sebből.

– Kockázatos így meggyógyítanom. Ha azt akarjuk, hogy rendesen tudjon mozogni...

– Azt akarod mondani, hogy amíg él, nem biztos, hogy rendbe tudod hozni?

Erre csak bólintott, épp azt fontolgatta, hogyan öntse szavakba, hogy már nem tarthat sokáig Hence haláltusája. Csakhogy Wardnak nem volt kedve a várakozáshoz. A mellkasának döntötte Hence ernyedt testét, meglepően óvatos volt ez a mozdulat. Egyik kezét a férfi háta mögé dugta, és összefogta hátracsavart karjait arra az esetre, ha magához térne, és ellenállna. Aztán a másik keze széles tenyerével egyszerre fogta be Hence orrát és száját. Loire döbbenten figyelte a jelenetet, de szólni nem mert. A sebesült férfi pedig meg sem rezzent Ward karjai közt. Talán egy percbe sem telt, és már halott volt. Ward ekkor visszafektette a földre, szabad utat engedett húgának.