Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

A vonat csikorogva az ősrégi, rozsdás, itt-ott deformáltnak tűnő síneken komótos, lomha lassulással futott be egy üresen álló, rég elhagyatott pályaudvarra. A hegyek úgy fedték el a behajtót, hogy egészen addig nem is látták a mozdony méretű lyukat a sziklafalban, míg egészen közel nem értek hozzá. Szerencséjükre a hermetikus kaput Loire némi erőlködés után ki tudta nyitni, így minden gond nélkül hajthattak be.

Harmadik a lány útmutatását követve kormányozta a vonatot, mindenkit lenyűgözött az együttműködésük. Bár a Parancsnok tiltakozott egy kicsit, amikor Loire a sínek útmutatásának engedelmeskedve erre a pályára váltotta a szerelvényüket, ő meg volt győződve arról, hogy a kaput képtelenség lesz kinyitni, és nem jutnak majd be. Hiába állította a lány, hogy a sínek szerint megoldható lesz az áthaladás. Amikor pedig katonai tekintélyével próbált érvényt szerezni a parancsának, hogy forduljanak egy másik pályára, Harmadik a legnagyobb tisztelettel küldte el a pokolba, és a Loire által javasolt pályán maradt.

A hermetikus kapu mögött sok évtizedes kosz és enyészet fogadta a behajtó vonatot. A por teljesen egyenletesen fedte be a vágányokat, padokat, úgy általában mindent odabent. Senki egy lépést sem tett az állomáson, mióta bezárult a Mély. Meg egyébként is, ki akarna bejutni itt? A nyaktörő magasságokban, meredek kanyarokkal kialakított sínpárt követve, ahova nem hoz más út. A sima, csupasz sziklafalakon pedig lehetetlen lett volna felmászni az állomásig.

Az idő által megrágott rozsdás sínek sem feltétlenül tűntek életbiztosításnak. Harmadik egy-egy kanyarban szinte megállásig lassult, hogy lépésben döcögjenek keresztül az éles íveken. Nem ment el az esze, hogy őrült módjára hajtson bele ezekbe a kerékvető szakaszokba. Mivel nagyon lassan haladtak, főleg az út utolsó részén, már késő éjszaka és vaksötét volt, mire elérték az állomást.

Harmadik a sűrű feketeségben félve mert csak lámpát kapcsolni, hiszen tiszta éjszakákon az éles fénycsóva talán még Csillagfényfokról is látszik. De nem volt más választása. Az egyáltalán nem tűnt hívogató lehetőségnek, hogy a sötétben alig látható sínek és rosszul megválasztott sebesség kombinációja miatt leszáguldjanak az alattuk tátongó feneketlen szakadékba. De szerencsére semmi ilyen nem történt, és még hajnalhasadás előtt biztonságban elérték a hegyeket. Kimásztak a mozdonyból, őket minden vagon lépcsőin elgémberedett katonák követték, akik elmacskásodott végtagjaikat igyekeztek kinyújtóztatni.

– Gyerünk emberek! – dörrent rájuk a Parancsnok. – Szedjék össze magukat, az ostromlók nem várnak!

És nem vártak ők sem. Loire-nak épp csak annyi ideje nyílt, hogy visszazárja maguk után a hermetikus kaput. Azonnal menetelni kezdtek a szélesebb-keskenyebb járatokon át a Mély városai felé. Hogy pontosan hova, azt csak a Parancsnok tudta, de ő nem igyekezett felvilágosítani őket. Annyit mondott csak, hogy a mágusok által megrohant, felszínhez közeli városhoz tartanak. Amikor az üzenetet elküldték, a Mélyben még nem tudták, hány főt számlál az ostromló sereg. Aztán elnémult a kommunikáció, elvágták tőlük a Hegyek városait.

Annyi legalább mondott nekik, hogy nem mehetnek a fő utakon, azokat a mágusok biztos figyelik. De szerencsére a Hegyek mélye olyan, mint egy labirintus, bőven lehet választani a félreeső szerviz- és kiszolgáló járatok közül. A sajátjai ismerték a Hegyeket annyira, hogy ennyiből is tudják, merre tartanak. A vendégeik viszont kénytelenek voltak követni őket.

A Parancsnok nagyon jól leplezte idegességét, de ugyanez nem volt elmondható az embereiről. Lassan mindenkire átterjedt ez a nyugtalanság a Mély katonái közül. És minél nagyobb távot tettek meg a járatokban, annál feszültebb lett a légkör. Kidan is nyugtalan volt. Nem szólt senkihez, kedvetlenül menetelt, régi barátjával, Kinnel sem beszélt. És ő sem tűnt épp közlékenynek, vagy társalgó kedvűnek.