Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egyhelyben

Ward türelmetlenül fogadta őket a kapuban. Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy bárki tisztában legyen azzal, percek választották csak el attól, hogy utánuk induljon. Azért nem tette csak, mert ahogy korábban megbeszélték, Hence-t sem akarta egy pillanatra sem szem elől téveszteni. Nem tudta,  kelletlen vendéglátójuk érzékelt-e bármit ebből a kitűntetett figyelemből, de nem is érdekelte. Fontosabb volt amiatt aggódnia, hogy a három kiküldött embere ennyit késlekedik.

Amikor Harmadik a kapu tövében kuporgó, felfegyverzett őröknek kimerült hangon odavakkantotta a jelszót, és végre bebocsátották őket, bárki számára félreismerhetetlenül leolvasható volt a megkönnyebbülés Ward arcáról. Espada akkor rá is csodálkozott erre. Megnyugtatták azok az érzések abban az üres, borostyán-lilás pillantásban. Ezt az érzést viszont szinte azonnal elsöpörte, ahogy döngő hanggal számon kérte az érkezőket.

– Hol a francban voltatok eddig? Már azt hittük, lekapcsoltak titeket valahol.

– Akadt egy kis gondunk – húzta félre Harmadik, hogy gyorsan elmesélhessen mindent, amit az alatt az egy este megtudtak.

Az őrök közben kíváncsian próbáltak hallgatózni. Hence sem igyekezett diszkréten viselkedni, követte szövetségeseit. Nem akart kimaradni a hírekből, amiket a szövetségesei hoztak. Ward lesújtóan nézett rá, de nem sikerült elkedvetlenítenie, az ellenállás vezetője levakarhatatlanul a nyomukba szegődött. Az embereinek intett csak oda, hogy inkább foglalkozzanak a saját dolgukkal, és készüljenek a csatára.

Harmadik nem tehetett mást, foghíjasan mesélte csak el a velük történteket. A mágust például teljes egészében kihagyta, nem tudta volna ezt a részét úgy elmesélni, hogy ne vessen fel túl sok kérdést, vagy ne keverje bele a vendéglátójukat. Ward sejtette, hogy nem csak ennyi történt, mégsem faggatózott feleslegesen.

– Akkor ők biztosan kint rekedtek? – Ennyit kérdezett az elbeszélés végén.

– Biztos. Loire mindent lezárt – bólintott magabiztosan a másik.

– Jó. Ránk nézve ez csak annyi változást jelet, hogy mindent az uralmunk alá kell vonnunk ezen a szemétdombon – címezte Hence-nek lesajnáló éllel a hangjában. – Ha nem mi irányítunk bent, esélyünk sem lesz a kintieknek parancsolni.

Szövetségese egyetértőn bólintott. Mit mondhatott volna? Neki segítség nélkül arra sem lett volna ereje, hogy élhető körülményeket harcoljon ki magának, nemhogy bevegyen egy egész várost. És Csillagfényfok még az igazak álmát aludta, nem is sejtette, hogy a mélyében valakik abban bíznak, hogy a nap végére gazdát cserél a város. Valahol a távolban egy üres toronyban visszahangozva kondult meg egy harang. Pontosan négyet ütött fájdalmas döngésekkel. Hence határozott léptekkel a kapu felé indult, de Ward nem követte azonnal. Helyette Loire elé lépett.

– Idefigyelj! – Nem vesztegette az időt. – Fent lesztek a tetőn. Bastion már ott vár. Onnan mindent fogtok látni, levéd minket. Te életre kelted a halottakat, amint tudod. Nem késlekedhetsz, ők lesznek a fedezékünk. Az első hullámukat jól kell lásd majd fentről. A tetők közt minden irányban pallók lesznek, így majd fogjátok tudni követni az előrenyomulást. Viszont az utcákra csak végső esetben jöhettek le. Nincsenek mágusaink rajtatok kívül, azt akarom, hogy amennyire tudtok, távol legyetek a harcoktól. Nem vállalhattok felesleges kockázatot! – Ezután szövetségesihez fordult. – Vezesse fel valaki a tetőre!

Figyelte, ahogy egy önként jelentkező elvezeti, csak ezután csatlakozott Espadához és Harmadikhoz. Ward a közeli fal felé intett, ott sorakoztak a korábban hátrahagyott fegyvereik, és rengeteg tár, amivel talán két ostromot is meg lehetett volna vívni. Odaléptek a fegyverek mellé, magukra aggattak mindent, amire csak szükségük lehetett. A mágiaálló mellények már eleve rajtuk voltak, anélkül Ward kilépni sem engedte volna őket az ellenállás rejtekhelyéről.