Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire kábán, kimerülten várta, hogy eldöntsék a feje felett, mi lesz. Maradnak-e a Mélyben, vagy továbbállnak. Szeme le-lecsukódott, lábai is nyugtalanítóan inogtak alatta. Szerencsére ikre és Espada hűségesen támasztották, így nem nézett ki annyira rosszul a helyzet, mint amilyen valójában volt. Loire ködös tudatában felrémlett az a jelent, amit még régen olvasott, amikor a Méregkeverőt a társai támasztották ugyanígy, hogy megmentsék a kivégzéstől. Őt nem fenyegette ilyen veszély, neki legfeljebb a méltóságát tudták ezzel megmenteni.

Nemes egyszerűséggel hulla fáradt volt. Hány sebesültet gyógyított meg aznap? Százat? Kétszázat? Ezret? Nem tudta volna megmondani. De ha a mágia tényleg olyan a mágusnak, mint egy izom, akkor ő a végletekig kimerítette a sajátjait.

– Hallottátok – lépett eléjük Ward –, éjszakára a Mélyben maradunk. Lóduljatok.

Elindultak volna, de Loire csak vonszolta magát. Ha az ő tempójához igazítják a menetet, sosem érik el az erődöt. Ward már épp türelmetlenül a kezébe vette volna a helyzet irányítását, de Harmadik az útját állta.

– Menj nyugodtan előre – mondta neki –, ott a helyed. Mi itt elintézzük.

Ward ellenvetések nélkül egyezett bele. Visszaindult a menet elejére, hogy elfoglalja a helyét a Parancsnok mellett. A négyest kissé ugyan nyugtalanul hagyta magára, de abban nem kételkedett, hogy tűzön-vízen át megvédik egymást.

– Ne maradjatok nagyon le! – utasította őket visszafordulva a biztonság kedvéért pár lépés megtétele után.

– Jól van srácok, viszem én – vállalta magára Espada. – Csak segítsetek a hátamra emelni!

– Rendben – nyújtott segéd kezet Harmadik –, aztán legfeljebb cserélünk, ha elfáradsz.

Loire távolról érzékelte csak a hideg ujjak szorítását a bőrén. A karok úgy emelték fel a lábáról, mintha súlya sem lett volna. Aztán érezte, hogy mellkasa felfekszik valami szilárdra, lábaiban megkönnyebbülten engedtek ki az izmok, hogy már nem kellett megtartaniuk. Feje Espada vállára bukott, érzékelte maga körül a többiek jelenlétét, ami lassan összemosódott valami furcsa vízióval.

A kéz szorítása erősödött a vállán, kellemetlen szorítássá alakult, ahogy a legkevésbé sem finoman rázták meg, hogy magához térjen. Azonnal kipattant a szeme, ujjai rázáródtak a mellette heverő tőr markolatára. De szerencsére előbb ismerte fel Jeffet, minthogy a feltételezett támadó nyaka felé suhintott volna a fegyverrel.

– Azt mondta, ébresszem – adott magyarázatot suttogva a J –, ma van az az éjszaka.

– Remek... – ült fel, majd szinte azonnal felpattant az ágyról, tőrét visszadugta a hüvelybe. – Remélem, minden készen áll.

– Igen, uram – jelentette ki engedelmesen Jeff –, összehívtam a pihenőbe az összes J-t, ahogy kérte.

– Köszönöm, Jeff. Menj abba a járatba, amit megbeszéltünk. Én is jövök, csak elmegyek Aadenért. De addig is, amíg vársz ránk, jól bújj el. Végünk, ha bárki meglát.

– Senki sem fog észrevenni – indult volna el a J, de még utána szólt.

– A felszerelést is elrejtetted?

– Igen. Minden ott van.

– Akkor menj, ott találkozunk.

Jeff ezután engedelmesen távozott, ő pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében indult Aaden lakrésze felé. Egyáltalán nem volt biztos magában. Csak abban, hogy ezt kell tennie, és hogy innen már nincs visszaút. Ha nem viszi oda Aadent, ahova a valami kérte, elragadja tőle, és akkor esélye sem lesz megmenteni. Ezerszer végiggondolta már. Nincs más választása.