Három Lépés II. - Megfojtott béke

Népmegfigyelési Archívum - Gyűjtemény

– Nézze Luther, ez így mégiscsak elfogadhatatlan... Nem ebben állapodtunk meg.

– Hogy nem-e?

– Ne gúnyolódjon velem, maga is tudja, hogy nem ebben egyeztünk meg. Nem abban, hogy támadást intézünk a kijelölt célpontjai ellen, aztán elvérzünk a palotaőrökön és a városi őrségen. Az ígérte, hogy segít nekünk érvényesülni, a saját hitünket terjeszteni, ha mi is segítünk. Mi pedig maradéktalanul teljesítettük az alkut. És mit kaptunk cserébe? Semmit! Semmit sem teljesített az ígéreteiből! Továbbra is üldöznek minket. Akiket elkapnak közülünk, statárium végzi ki!

– Azt azért maga sem gondolhatta, hogy ennyire könnyű lesz... Nem lehet egy csapásra eltörölni sok év rossz hírét. És lássuk be, a merénylet sorozat sem segít ezen. De hát ezt mind tudták, mikor megállapodtunk.

– Én nem így látom. Átvert minket, és azt hiszi, megúszhatja. Csakhogy mi nem egy probléma vagyunk, amit az emberi majd megoldanak maga helyett.

– Nézze, nekem nincs szükségem erre a színházra. Egyszerűen csak bökje ki végre, mit akar tőlem.

– Újra tárgyalni a segítségünk feltételeit. És ez most nem kérés. Kárpótlást akarunk a nem teljesült ígéretei miatt.

– Szóval erről szólt ez az egész? Magának szeretne jobb pozíciót kialkudni, a többiek tudta nélkül. Furcsállottam is, hogy ennyire hirtelen és titokzatosan akart találkozni velem. És persze szigorúan négyszemközt.

– Jobbnak láttam, hogy ne legyen szem- és fültanúja annak, ahogy újra egyeztetjük az elvárásainkat. És őszintén örülök, hogy tudtunk kölcsönösen előnyös helyet találni erre a baráti csevegésre.

– Nézze el nekem, hogy nem osztom az örömét. Tudja, némiképp arcátlanságnak érzem, hogy zsarolni próbál. Azok után, hogy menedéket szereztem maguknak, a vezetőknek, hogy ne érhessenek el magukhoz. Pedig ha jól emlékszem, eddig csak a maga által megadott célpontokon ütöttek rajta az embereim. És még van képe követelőzni, azok után, hogy a helyreállító tisztogatásoknak csak a maguk szervezetén belül a maga ellenlábasai estek áldozatul? Nem értem, mire fel mer...

– Csak nem elfelejtette, hogy maga nem az a feddhetetlen Magister, akinek tartják? Én csak arra gondoltam, minden bizonnyal szeretné, hogy továbbra is higgyenek Lutherben azok, akik megválasztották. Gondoljon csak bele, milyen kellemetlenül érintené a polgárokat, ha felvételek szivárognának ki néhány beszélgetésünkről.

– Rendben, akkor tárgyaljunk. De remélem, tudja, hogy csak akkor jutunk valamire, ha valóban megvannak azok a felvételek.

– Az embereimnél vannak, és ők is meg is semmisítik, ha a megállpodás végeztével jelzek nekik.

– Ezzel már el tudunk indulni valamerre. Viszont nekem is van egy feltételem.

– Hallgatom.

– Simon Lexingtont akarom.

– Simont? Már azt hittem valami kellemetlenebb kéréssel fog előállni. Csak nem zavarja, hogy egy emberünk a maga vonalai mögött figyelni próbálta? De megnyugtathatom, nem végzett túl jó munkát, szinte semmit sem tudtunk meg magáról tőle.

– Nem érdekel, hogy minek volt a toronyban. Őt akarom, különben nincs együttműködés.

– Akkor gondolom, nem téríthetem el azzal, hogy nagyon jó dolgokat tervez...

– Nem. Ennek a tárgyalásnak az alapja ő. Ha nem intézi el, hogy megkapjam – élve vagy holtan, teljesen mindegy –, az istenekre esküszöm, hogy maguk ellen is hadat indítok, és nem csak ezt a vicc-fogócskát, ami miatt annyira kényeskedik.

– Rendben, ha csak ennyit kér, azt hiszem, tudjuk majd nélkülözni Simont. Hadd telefonáljak egyet.

... Törölt vagy megszakadt felvétel...

– Simon az Ó-kontinensi fronton van.

– Tudom, de egyszer majd hazajön.

– Ne aggódjon. Ha hazajön, bőven lesznek jelentkezők, akik örömmel hozzák majd ezüsttálcán Önnek.

– Remek. Szeretem, mikor értjük egymást az üzleti partnereimmel.

– Akkor beszélhetünk végre az én feltételeimről is?

– Természetesen. Beszéljünk a kölcsönösségről. Mégsem hagyhatom kompenzáltalanul ezt a baráti szívességet.

– Éppen ezt akartam hallani.

Lövés.

– Én pedig ezt. Na végre. Mire várt eddig? Már azt hittem sosem lövi le. Még egy ilyen kiállhatatlan nagypofájú alakot! És maga meg itt várakoztat engem...

– Elnézést, uram – lépett elő Félix az egyik épület rejtekéből, kezében még mindig ott volt a mesterlövész puska –, de nagyon nem akart jól helyezkedni ez a szarházi. Már elnézést, hogy ilyen szavakat használok a jelenlétében.

– Tőlem ugyan ennél cifrábbakat is használhat. Csak nézze meg, hogy valóban meghalt-e, és hogy van e nála fegyver.

– Igen halott. És ez a pisztoly van nála.

– Remek. Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki biztosra próbált menni. Körbenézett? Tényleg egyedül jött?

– Nem, uram. Két fogdmeggel. De tőlük nem kell tartania.

– A felvételek náluk voltak esetleg?

– Igen. Most már nálam vannak.

– Így már én is kényelmesebben érzem magam. Berendezte a terepet, ahogy kértem?

– Tudja, hogy igen. A testőrei is készenlétben állnak. Tudnak mindent, hogy mit kell tenniük. Mindenki el fogja hinni, hogy megtámadták.

– Akkor már csak az utolsó lépés van hátra.

– Biztos benne? Nem egyszerű jól lőni ezekkel a pisztolyokkal.

– Magában biztos vagyok. De csak óvatosan sebesítse meg az arcomat, ha kérhetem.

– Egy késsel szebb sebet tudnék okozni...

– De ha csak az a pisztoly volt a rohadéknál...? Van magánál kés?

– Nincs.

Lövés.

– Áo! Ez rohadtul fáj! Meglőtte a fülemet!

– Azt mondta, óvatosan bánjak az arcával. A fülének ellenben mindegy, ha sebhelyesen gyógyul, nem? És legalább hitelesen vérzik. És ha megengedi, akkor most hívok segítséget a megbeszéltek szerint. Felkészült? Meg kell ütnöm, hogy hitelesen kába legyen, mire ideérnek.

– Várjon, várjon! Mielőtt megüt... ne felejtse el eltűntetni a felvételeket. A mostani tárgyalásról is.

– Nem felejtem. Hogy kéri? A gyűjteményébe, vagy semmisítsem meg?

– Nekem mindegy, csak csináljuk már, mielőtt elvérzek...

– Nyugodjon meg, egy füllövéstől nem fog.