Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy visszalépés

– Francba! – kiáltott az éjszakába Bastion. – Ott van velük a mágus! Megtörte a védelmemet!

Izzó szemekkel meredt a torony irányába, Loire rettegve ismerte fel a belső udvart, amiben Espada plusz két bombáját helyezték el. Maga is halálra váltan figyelte az ezüstös csillanást, ahogy az az ismeretlen mágus szilánkokra zúzta Bastion védelmét. Bátyja ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét a távolról, és Loire is újabb és újabb halálokat érzett meg. Rettegett belegondolni, hogy ezek akár az ő csapatukból is kikerülhettek. Lehetett Harmadik, vagy akár Espada is... Nem tudta, ki merre keveredett közülük, és ennyi szikra közt, bármennyire próbálta is, képtelen volt megmondani, kiből szállt fel.

– Nem fogsz ki rajtam, ribanc! – sziszegte a hajnali vöröslésbe Bastion.

Szeme továbbra is elszánt dühtől izzott, annyira hajtották az indulatok, hogy már fájdalmat sem érzett. Azt sem vette észre, hogy sűrű fekete genny és vér keveréke csorog az oldalán, hogy fekete cseppekben az övére folyik, onnan a földre csöpög. Loire figyelmét bár nem kerülte el ez sem, ő maga nem tette szóvá. Tudta, Bastion az egyetlen, aki megmentheti a társaikat. Nem merte ezért kizökkenteni.

Közben mocorgást vett észre a háta mögül. Zsizsgett a városfal, mintha csak le akarna vetni valamit, vagy valakiket a hátáról. Csoda, hogy ebben az őrült zajban egyáltalán meghallotta. Loire a hangok irányába fordult. És a döbbenettől még a lába is a földbe gyökerezett. Katonákat látott felemelkedni a falon, és futni az irányukba. Nem voltak sokan, hiszen azokon a falakon szinte képtelenség volt felmászni. De néhányuknak mégis sikerült. Amennyire Loire látta a derengő fényben, köteleket is hoztak magukkal, hogy leengedjék, és még többüknek segítsenek feljutni.

Hirtelen azt sem tudta, mit tesz, az irányukba suhintott, és minden palló, ami csak a közelükben a háztetőket össszekötötte a levegőbe emelkedett, és megindult feléjük. Hatalmas lendülettel csapódtak neki a városfal tetején alkalmatlankodóknak. Ők lezuhantak a mélybe, de Loire tudta jól, ez nem tartja vissza őket sokáig.

– Bastion! – próbálta magára vonni ikre figyelmét. – Ezek felmásznak a falon!

– Levédtem őket – fordult felé a másik. – Keltsd életre a halottakat, én meg átveszem itt...

Most Loire fordult a belső udvar felé. Hagyta, hogy az érzékeit elárasszák a távolban történtek. Ismét megérezte a holtakat, és életre hívta őket. Megnyugtatta a tudat, hogy sem Espadát, sem Harmadikot, de még azt az irritáló Hence-t sem találta meg köztük. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fekszenek valahol sebesülten és magatehetetlenül. Mindenesetre utasítást adott a halottaknak, hogy bármi történjen is, erre a háromra mindennél jobban figyeljenek.

Miután végzett, visszafordult Bastion felé. Az első, amit észrevett rajta, hogy alig áll a lábán, mégis rendíthetetlen elszántsággal varázsol. Loire-nak még a szája is tátva maradt. Mindig is lenyűgözték bátyja áthatolhatatlan falai, de ez, amit most a városfal tetejére felhúzott, minden korábbit és minden képzeletét felülmúlták. Az egyszerű emberek számára láthatatlan, mégis teljes pompájában elképesztően ragyogó tükörsima fal egészen az égig tört, ahol végtelen magasságban kupolává zárult. Loire egészen biztos volt benne, hogy ezen aztán élő lélek nem juthat át.

Bastion térdre rogyott a megerőltetéstől. Előre bukott, fél kezével a tető cserepeit markolta, igyekezett megtámasztani magát, még nem dőlhet el. Izzó tekintetét egy pillanatra sem vette le a falakról. Sőt, amennyire tudta, pillantásával követte a városfal teljes hosszában egyre messzebbre nyújtózó varázsfalat. Az igénybevételtől lassan az orra vére is eleredt, még onnan is feketét vérzett. De nem törődött vele. Addig nem figyelt semmi másra, amíg az égbetörő fal be nem záródott a távoli messzeségben.