Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Luther korán reggel kérette dolgozószobájába a szokásos kávé adagja dupláját. Mostanában nem tudott aludni. Nem kínozták különösebben a tettei, de mégsem találta az álom. Félix nem is késlekedett teljesíteni gazdája kérését, tudta mennyire nyugtalan mostanában. Éppen ezért nem akarta még ő is saját lassúságával terhelni.

Mikor Félix becsoszogott a dolgozószobába, gazdáját a szokásos, mahagóni asztalra feldobott lábakkal, gondolkodó-tervező pózában találta. Odaelépett az asztal mellé, a tálcát rajta a kávés kancsóval és arany szegélyű csészével fél kézzel egyensúlyozta, másik kezével helyet csinált a rengeteg papír és dokumentum közt. Ide csúsztatta le óvatosan a kékezüst tálcát. Majd dolga végeztével épp távozni készült, de Luther megállította.

– Beszéljük át, mik a teendőim a mai napra. – Félixet egy pillanatra megdöbbentette az a kimerültségtől kissé remegő hang.

Tökéletesen leplezte döbbenetét, és mielőtt bármiről beszélni kezdhettek volna, a szokásos műgonddal leellenőrizte, hogy biztosan működik-e a lehallgatást gátló készülék Luther lába mellet. Csak ezután lépett a falra szerelt tábla mellé, és felvette a hozzá tartozó ceruzát. Suhintott párat a tábla előtt, mire megjelent rajta Luther határidőnaplójának arra a hétre vonatkozó összes bejegyzése. Félix kiválasztotta az aznapot, ahova nem volt sok feladat feljegyezve. Egészen pontosan csak egy.

– Úgy látom – szólalt meg Félix, közben Luther töltött magának egy hatalmas adag kávét, mert bele három púpozott kanál cukrot, tejet töltött bele, majd kissé remegő kezével olyan ügyetlenül keverte meg, hogy egy része ki is lötyögött –, ma a legfontosabb dolga az lesz, hogy sajtótájékoztatót tart a Közös Együttélés Minisztériuma előtti téren a Magister helyreállító terveiről.

Luther kávészürcsölés közben próbálta felidézni, mikor is egyezett bele ebbe a programba. Aznap igazából mindenhez több kedve volt, mint ahhoz, hogy kilépjen a villája falai közül. Semmi kedve nem volt ehhez. A kedvét tovább rontotta, hogy arra ébredt, Ward kommunikátora ismét aktiválódott. De semmi üzenet nem jött róla. Ez csak egy dolgot jelenthetett. Nem akarta elfogadni, hogy Wardból animus lett.
Félix figyelte pár pillanatig kifejezéstelen vonásait, majd a várakozást elunva magyarázatot fűzött az imént felolvasott tervhez.

– Tudja, mivel sajnálatos módon elpusztult a Pátriárka Palota, és a Tacticusi Torony sincs használható állapotban, ki kellett jelölnie egy ideiglenes főhadiszállást. A Közös Együttélés Minisztériumát választotta erre a célra, mert ahogy mondta, másra úgysem volt jó... Viszont a sajtótájákoztatón meg kell majd indokolnia ezt a választást.

– Igen, igen, emlékszem – dörzsölgette fáradtságtól bizsergő homlokát Luther –, de nem elég csak valami hangzatos magyarázatot kanyarítanom erre... Úgy kellene előadnom, hogy minden ökör elhiggye a szimbolikus jelentőségét ennek a választásnak...

– Ha szabad közbeszólnom... hogy áll a beszéddel?

Luther válasz helyett dühödt szentségelésbe kezdett.

– Gondolom, akkor sehogy – vonta le a helyes következtetést Félix.

– Tudja, a beszédnél jobban lekötöttek ezek – vett fel az öléből egy súlyos dossziét, Félix átvette tőle, és lapozgatni kezdte. – A különböző népmegfigyelések eredményei. A Népelégedsettségi minisztérium lehallgatási adatai szerint nem épp elégedettek a választópolgárok.

– Nem értem, miért aggódik ezen – vont vállat Félix –, a Magisteri választást több, mint hetven százalékos többséggel nyerte meg. A többi jelölt labdába sem rúghatott Ön mellett. Elégedetlenkedők mindig lesznek. Szerintem nem kell ezeket a tiltakozókat az egészséges mértéknél jobban komolyan venni.