Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy helyesbítő lépés

– Bastion! – Ward megtorpant.

Egészen addig rendületlenül futott a katonák élén, fáradhatatlanul vette ki a részét a csatából. Akik nem tudták, miért nem fárad a karja az állandó célra tartás, lövések és újra töltések közepette, elképzelni sem tudták, hogy bírja. De most megállt, az sem érdekelte, hogy a sereg elrobog mellette. Hátrafele, a tetők fele nézett, ahol Bastiont és Loire-t hagyták. De újonnan szerzett szemével sem látott el olyan messzire. Amit viszont megérzett, az volt, mintha csak elpárolgott volna hideg bőréről Bastion varázsereje.

A többiek elmeneteltek mellette, nem foglalkoztak vele, miért maradt le. Espada és Harmadik természetesen észrevették, próbáltak ők is lemaradni hozzá, de sodorta őket magával a tömeg. Ward nem akart úgy elszakadni tőlük, hogy válaszok nélkül hagyja őket, ezért utánuk lendült. Espada eleve lassabb tempóra váltott, amikor észrevette, hogy elmaradt mellőle, így őt gyorsabban beérte. De Harmadik később kapcsolt, őt kissé messzebbre sodorta a hömpölygő sereg.

– Valami történt velük – kiáltotta Espada fülébe, amint egymás mellé értek, másképp nem hallotta volna az öccse a puskaropogásban –, oda kell mennem. Szólj Harmadiknak, hogy húzódjatok fedezékbe, parancsoljátok meg a halottaknak is, hogy védjenek meg titeket. Ha ők nem fedeznek, védtelenek vagytok!

Ezzel előre lódította öccsét, nem érdekelte, van-e kérdése az üzenettel kapcsolatban. Sejtette, hogy Espada is tudja már, mekkora baj van. Mesélte neki korábban, hogy a karjai valamennyire érzékelik a mágiát. Ward ezután sarkon fordult, és megindult, hogy átverekedje magát a katonák közt. Nem tudta, mi történhetett, de remélte, időben érkezik majd. Arról sem volt fogalma, hova akar időben érkezni, de a késztetés, hogy rohannia kell, nem hagyta nyugodni.

Egy-két perc telt csak el azóta, hogy Bastion védelme gyengülni kezdett rajtuk, és erősödött a tarkójában is valami furcsa, nyomásszerű érzés. Azok, akiket nem változtatott meg egy olyan hatalom úgy, mint őt, talán intuíciónak neveznék, már csak azért is, mert azután kezdődött, hogy a védelem meggyengült rajtuk. Most egy ismeretlen varázserőt érzett, ami a testébe akart furakodni, hogy irányíthassa.

Eszébe jutott a harc, amit Loire vívott a másik mágussal a fegyverek feletti uralomért. Az érzés a tarkójában csak nem csillapodott, idegesítő volt az az a kopogtató kaparászás. Ezek szerint a másik mágus rájött, hogy nem maradt halott? Bár erre talán nem nehéz rájönnie valaki olyannak, aki ért a mágiához. Úgy meg különösen nem, ha még esetleg a csapdát is ő állította. Mert hát ugyan ki más lehetett volna? Ki tudhatta, hogy arra tartanak? Csak valaki olyan, aki végig a nyomukban lihegett. Az más kérdés viszont, hogy tudta ellopni Loire tőreit, és végig ennyire észrevétlen maradni...

Ennek a logikának a mentén, akkor most megpróbálja őt is megszerezni magának? Logikus lenne, hiszen nem mindennapi élő-halottat varázsolt belőle Loire. Nem ismerte igazán a mágusokat, de azt könnyen el tudta képzelni róluk, hogy bármelyikük számára értékes és ritka trófea lenne. Dühösen, már a gondolat ellen is tiltakozva, indulatosan rázta meg a fejét. Ez nem történhet meg! Őt senki sem fordíthatja az övéi ellen. Tudta, amit a tarkójában érez, csak egy gyenge próbálkozás, Loire varázslata egyelőre elég erős még, hogy megvédje a másik mágus hatalmától.

Gondolataiba merülve futott vissza a falba robbantott lyuk irányába. Annyira csak erre koncentrált, hogy teljesen váratlanul érte, amikor valaki hátulról megrántotta a karját. Hatalmas lendülettel fordult az okvetetlenkedő irányába, még nem döntötte el, hogy puskatussal arcon vágja, vagy nemes egyszerűséggel lelője. Az utolsó pillanatban állította csak meg magát észrevéve, hogy Espada érte be a nyílásnál.