Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Ward egész éjszaka fáradhatatlanul figyelt minden rezdülésre, amit csak maguk körül érzékelni képes volt. Még őt magát is meglepte, hogy mennyivel több mindent lát és hall most, hogy olyan szükségleteket ledobott magáról, mint az alvás. A legjobb az egészben az volt, hogy semmi sem akadályozta abban, hogy őrködés közben ezerfelé járjanak a gondolatai. Nem fázott, nem volt álmos, vagy éhes, és néha még arról a kellemetlen érzésről is meg tudott feledkezni, hogy másképpen él.

Erről egyébként sikeresen elterelte a gondolatait, a tény, hogy valaki az életükre tört. És játszott velük. Akárhogy igyekezett is, képtelen volt megérteni, miért jó az, hogy valaki itt, a semmi kellős közepén állított csapát nekik. Méghozzá Loire tőreivel, amit még Dōrban lopott el tőle. Egyszerűen nem tudta kitalálni, mi értelme volt idáig követni őket.

És ami még különösebbé tette ezt az egészet, az az ellenfelük láthatatlansága volt. Nem látták, nem hallották, semmilyen módon nem érzékelték, hogy a közelükben lenne. Megölte a vadászokat, aztán felszívódott, megölt közülük is kettőt a csapdájával, aztán megint eltűnt. A legnagyobb ostobaságnak tartotta azt is, hogy a többiek a történtek után egy teljes napot a híd alatt maradtak. Ő biztos tartott volna tőle, hogy a merénylő visszajön, és befejezi, amit elkezdett.  Már csak ezért is tovább vezényelte volna a csapatot.

Erre a társai mit csinálnak? Semmit. Sőt egyhelyben maradnak. És döbbenetes módon nem történik semmi. Nem ütnek rajtuk, nem használják ki zaklatott, zavarodott lelkiállapotukat. Sosem találkozott még ilyen bipoláris elkövetőkkel. Mintha ez az egész csak valami nagyon vérés vicc lenne, és csak játszanának velük.

Viszont ha az volt a tervük, hogy szétzilálják a csapatot, és ellehetetlenítsék a terv kivitelezését, azzal maradéktalanul sikerrel jártak volna, ha Ward halott marad. De ez csak abban az esetben igaz, ha az volt a merénylet valódi célja, hogy az apjuk terveit tönkre tegye. Ezért talán tényleg beszélnie kellene vele. Neki tudnia kell, mi folyik a háttérben, vagy legalább sejtenie, kivel állnak szemben.

Dühösen beletúrt vörös hajába, és egy pillanatra elöntötte az indulat. Gyűlölte a felismerés, hogy már nem fog nőni. Minden sejtjében érezte, hogy semmi sem fog változni rajta, minden úgy marad, ahogy Loire ráfagyasztotta az időt. Megpróbálta kifújni a levegőt, hogy ezzel hessegesse el magától a dühöt, de semmi sem volt a tüdejében. Arrébb kellett mennie, hogy haragos járkálása ne zavarja fel a többieket. Minden porcikája tiltakozott az így létezés ellen. Az embereket nem öröklétre teremtették. Egyébként is hogy lehet mágus képes erre?

Nagyjából akkorra sikerült lehiggadnia, mire már teljesen kivilágosodott. És akkor megrezzent a kommunikátor a csuklóján. Megnézte, ki háborgatja, és még maga is megdöbbent rajta, hogy a dōri főhadiszállásról küldtek információkat a csillagfényfoki ellenállásról. Na, mi a csuda, mégsem hagyják őket teljes sötétségben? Ennek ellenére nagyon nem tetszett neki, amit látott.

Meg kellett beszélnie a többiekkel, hogyan fogják mielőbb felkeresni az ellenállást. Ezért sorban mindüket felkeltette Bastiont hagyva utoljára. Ward döbbenten nézett le rá. Nem nyújtott megnyugtató látványt. Nyugtalanul aludt, verte az izzadtság, és Wardnak határozottan úgy tűnt, hogy megint halvány szűrkés árnyalatú a bőre. Éppen ezért neki több figyelmet szentelt, mint a többieknek. Leguggolt az öccse mellé, és már dühös sem igazán volt amiatt, hogy visszahozták. Egyértelműen Bastionnak volt a legnagyobb szüksége rá. Önámítás lett volna azt állítani, hogy nincs minden nappal rosszabbul. Nem hibáztatta korábbi döntéséért.

– Hé, öcsi – rázta meg kissé a vállát, és türelmesen kivárta, hogy Bastion küszködve kinyissa a szemét –, csak gondoltam, megérdeklődöm, hogy vagy.