Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Ward másik két testvérével kénytelen volt követni mogorva vezetőjüket. Igyekezett a lehető legjobban memorizálni az útvonalat, amin vezették őket. Nem voltak kétségei afelől, hogy csak egy kisfőnökkel találkoztak, és alkalmi vezetjük nem áll túl magasan az itteni organizációban. Abban reménykedett, hogy a nagyfőnök nem lesz nála sokkal rosszabb, és gördülékenyebben mennek majd az egyeztetések vele.

Egyikük sem szólt egy szót sem, egymáshoz viszonylag közel húzódva lépkedtek vezetőjük és túszuk mögött. Jó pár percbe telt, mire elérték azt az épületet, aminek kopott, zsanérjairól félig lefordult ajtajában vezetőjük félre állt, és intett nekik, hogy menjenek előre. Loire látta Wardon, hogy nem igazán akaródzik neki ez a hősködés. Sejtette, ha bátyja egyedül lenne, gondolkodás nélkül menne előre, és nem tartana nagyon tőle, mi várhat rá bent.

Loire megpróbálta bátyja fejével végiggondolni a helyzetet, és arra jutott, hogy jelen esetben semmi kétséget nem hagyhatnak kíséretükben elszántságuk felől. Közelebb lépett a fiúhoz, a vállára tette kezét, jobban magához húzta a túszuk testét. Mozdulatát a lebegő kés is követte, olyan közel úszott a fiú torkához, hogy akár kényelmesen meg is borotválhatta volna. Loire nem is tudta eldönteni, hogy inkább mókás, vagy ijesztő látvány-e, ahogy a fiú magasabbra emelte az állát, mintha az ért volna bármit kése ellen.

– Menjetek – mondta a többieknek.

Mást nem is kellett hozzátennie, bárki érthette, mi fog történni akkor, ha nem jól alakulnak a dolgok. Loire pislogás nélkül leste, ahogy Ward, Espada, majd idősebb vezetőjük is sorban eltűntek a nyílás túloldalán. Ő csak azután lódított egyet a fiún, miután már mindenki bent volt. De előtte gyanakvó pillantása még egyszer végigfutott a fekete épületeken. Bevillant az agyába, hogy ha az iménti mágus most próbálná átvenni az uralmat a kése felett, tusakodás közben minden bizonnyal elmetszenék a fiú torkát. Abban a pillanatban Wardot is hallani vélte: Ha ő meghal, meghaltok ti is.

Szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Minden gond nélkül jutottak át az ajtón, és egy rövidebb folyosón találták magukat, ami hamarosan egy széles belső udvarra torkollott. Amennyire Loire látta, az udvarról egyetlen ajtó nyílt csak, halványan látszott még rajta a valamikor arany festékkel rá pingált Scientia Castitae óramű. Legalább abban biztosak lehetünk, hogy megtaláltuk őket, gondolta.

Ahogy pillantását végig futtatta a belső udvar falain, feljebb több emeletet és körbefutó függőfolyosókat vélt kivenni a sötétben. És persze nem kevés, az udvarra irányított fegyvert. Elgondolkodott azon, hogy talán azokat is fel kellene keltenie, csak úgy biztonság kedvéért.
Az rántotta vissza a valóságba, hogy meghallotta, ahogy a vezetőjük és az egyik fenti függőfolyosón valaki jelszót cserélnek. A következő pillanatban hatalmas fény támadt. Loire jó pár pislogásig csak csillagokat látott. Nem sokon múlt, hogy el nem ejtette a fiú nyakához szorított kést. De ahogy a látása visszatért, a penge újra stabilan lebegett a túszuk torkának feszülve. Ezalatt az idő alatt újabb fegyveresek özönlöttek ki az egyetlen ajtón át, és körbe fogták őket.    

– Kiket hoztatok? – kiabált le az iménti férfi a függőfolyosóról.

– Akiket küldtek – felelte neki a vezetőjük –, egy részüket legalábbis.

– Vigyétek át őket – adta ki az utasítást –, de előtte kössétek be a mágus szemét.

Loire elsőre azt hitte rosszul hall, mert hát ugyan ki tudhatna arról, hogy neki látnia kell, ahhoz, hogy varázsolhasson. Rettegve Wardra nézett, de fakó lila fényű, borostyán szemében nem látott semmit. Nem olvashatta ki a tekintetéből azt sem, hogy egyáltalán nem nyugtatta meg ez a fejlemény. Nem tudhatta, hogy bátyja agyán eközben átvillant minden gyerekkori kísérletük és próbálkozásuk, amikkel próbálták feltárni, hol húzódik a mágiák határa, amit ő és Bastion birtokolt.