Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Ward mindenben úgy járt el, ahogy a folyosón megbeszélte Loire-ral. Ahogy visszaértek a szobába, felébresztette a többieket, és mindenről beszámolt nekik.

– Szóval, a konklúzió az – szögezte le –, hogy a legkevésbé sem bízhatunk az ellenállásban. A vezetőjük egyértelműen a mágus hatalma alatt áll. Kénytelenek vagyunk együttműködni velük, de mostantól sokkal éberebbnek kell lennünk. Ha bármi gyanúsat tapasztaltok, tudni akarok róla.

Elhallgatott, hogy begyűjtse a néma egyetértés pillantásait. Majd visszazavarta aludni a társaságot. De persze még jó idő elteltével is nyugtalan mocorgás neszei töltötték be a szobát. Az egyetlen kivétel ezalól Loire volt. Ő annyira kimerült a korábbi varázslásban, hogy amint elhelyezkedett az ágyában, és magára húzta a takarót, szinte azonnal elaludt. A többiek is lassan elcsendesedtek, már meg sem rezdültek semmilyen hangra.

Csak Ward nem aludt. Ő szokásához híven letelepedett az asztal mellé a megszokott székére, és várt. Várta a másnapot, hogy visszatérjen a megnyugtató nyüzsgés köré. Unatkozott, bár nem érezte telni az időt. Csak várt, és végtelenül üresnek érezte magát. Olyannyira időn kívül állónak érezte magát, hogy azt sem tudta volna megmondani, mióta ült így mozdulatlanul, amikor kopogtatást hallott az ajtajukon.

Ruganyos léptekkel az üres ágy mellé lépett, összetúrta az ágyneműt, mintha valaki aludt volna benne, majd lábai az ajtóhoz vitték. Mielőtt kinyitotta volna, még egy mozdulattal összeborzolta a haját, hogy ennyivel is hihetőbb legyen a most ébredtség illúziója. Ward csak ezután fordította el az ajtógombot. És ahogy résnyire nyitotta, nem felejtett el az öklével épp csak eltakart ásítást mímelni. Ha meg is lepte az, hogy Hence áll a küszöbön, álmosabb benyomást keltett, mint hogy ez a meglepetés látszódhatott volna rajta.

Ahogy végigmérte az látogatót, meg sem döbbent azon, hogy a nyaka mennyire kékre zúzódott ott, ahol ujjai rázáródtak korábban. Vendéglátójuk ezen kívül is rettenetes látványt nyújtott, a félhomályban talán még sápadtabbnak is tűnt, mint Ward.

– Mit akarsz itt ilyenkor, Hence? – kérdezte a legkevésbé sem barátságosan a másiktól, közben kilépett a sötét folyosóra, és óvatosan, egyetlen hang nélkül tette be maga mögött az ajtót.

– Megjöttek a Mélyből – reszelős hangon szólalt meg, csoda, hogy azokkal a megzúzott hangszálakkal egyáltalán beszélni tudott –, kell a lány, hogy behozza őket a városba. Az egyik emberem elkíséri, aztán ha bejöttek, elvezeti őket a raktárba.

– Nem – jelentette ki Ward. – Én kísérem el. Az embered megvár minket a fal innenső oldalán, és elvezet minket a raktárhoz, ha bejöttünk a városba.

– Rendben. – Mindketten értették, Hence azért nem ellenkezik, mert sürgetőbb az ügy, mint győzködésre pazarolja az időt. – Mennetek kell. Most. Nem várhatnak sokat a falak előtt, nehogy valakinek feltűnjön a tömeg odakint.

– Máris felkeltem. – Kivételesen értették egymást.

Ismét eltűnt az ajtó mögött. Pár perc múlva Loire-ral lépett ki rajta újra. A lány palástolni sem próbálta, menyire fáradt, tényleg úgy érezte magát, mint akit páncélosok kerekei alól szedtek ki. De amikor bátyja elsuttogta neki, hogy megjött a segítség, nem húzta az időt, kipattant az ágyból, kicsit szédült a hirtelen mozdulattól, de amint megállt körülötte a szoba, felvette a nadrágját, hálópólóját ügyetlenül beletűrte, majd úgy mezítláb belelépett a bakancsába.

Ward felé biccentett, jelezve, hogy készen áll. Ahogy kiléptek a félhomályos folyosóra, Loire-t egy pillanatra elvakította a szoba sötétjéhez képest éles fény. De amint ismét rendesen látott, késlekedés nélkül indult a másik kettő után. Gyorsan és tempósan mentek előtte, ki egyenesen a sötét, kivilágítatlan utcára. Senki sem állt az útjukba, nem kérdeztek tőlük semmit, és Loire-t sem akarta senki nevetséges göncökbe öltöztetni. A búvóhelyük kapujánál csatlakozott hozzájuk még egy katona, bizonyára az, akiről korábban Hence beszélt. Ez a katona éjjellátókat szorongatott, de nem álltak meg ezekre időt vesztegetni.