Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

50. Újra találkoznak

- Pierre, hová mész? – arra eszméltem fel, hogy az ajtót becsukja maga után, én pedig mikor realizáltam, hogy kivel is maradtam kettecskén, rögtön a pánik minden jele átfutott a testemen. Izzadság, hidegrázás, belső sikítás, piszkos gondolatok, heves szívdobogás, remegés. Ez úgy mind egyszerre. Még jó, hogy nem kaptam ott helyben szívrohamot. Esküszöm, abban a pillanatban még annak is örültem volna, mert akkor legalább elvittek volna a mentők, és nem kellett volna a félpucér Charlesszal egy légtérben maradnom. – Gyere vissza! – annyi bátorságom már azonban nem volt, hogy tényleg utána is menjek a szobába, ugyanis Charles már így is eléggé érdekesen figyelt. Soha nem éreztem még magam kellemetlenül a jelenlétében, de most már ezen is túlvagyok. – Kérlek, ne hagyj itt egyedül...- még a számat is lebiggyesztettem, az utolsó szavakat pedig márcsak cincogtam. – Nem érzem magam biztonságban. – tettem még hozzá, és fejemet erőteljesen abban az irányban tartottam meg, ami a biztos pontot jelentette a számomra. Lényegében elkezdtem a falon lógó kikapcsolt tévét bámulni, mintha valami ment volna benne.

Pierre azonban tojt a fejemre visszajönni. Minél jobban kezdtem azt érezni, hogy ezt az egészet ő tervelte ki. Mármint mennyi az esélye annak, hogy pont egy félmeztelen Charlesba futok bele amikor Pierre felajánlja, hogy menjek fel a hotelszobájába, és pont lelép ruhákat keresni a számára, ezzel elérve azt, hogy egyedül hagyjon minket kettőnket? Ez csak nekem bűzlik?

Kínos csend állt be kettőnk közénk. A kis geci ördögöm, ami ott relaxált a vállamon pedig mindenáron azért harcolt, hogy fél szemmel csak forduljak Charles felé, aki még mindig az egyik széknek dőlve állt, és pont észrevette mikor titokban felé fordultam. Az arcomba szökött a vér, és éreztem, hogy elpirulok, mire Charles lehajtotta a fejét és az orra alatt elmosolyodott. Ezt követően gyorsan megint elcsaptam a fejem, mint egy serdülő kislány aki épp élete szerelme közelében van.

- Szóval... – köszörülte meg végül a torkát Charles, én pedig megint rá kaptam a fejem. Baszki, miért érdekel ennyire a teste? Óh, vajon miért? Mert azt akarom, hogy rajtam feküdjön.

- Szóval...- ismételtem meg a szavát, és a plafont kezdtem el bámulni. Felfedeztem egy lyukat a fehér színen.

- Mizu? – kérdezte meg végül, én pedig szinte tátott szájjal néztem rá. Mármint ezt most komolyan megkérdezte? Félmeztelenül komolyan elkezdett bájcsevegni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne közöttünk? – Rég láttalak...- rájött, hogy mennyire szánalmasan hangozhat. Mind két kezét rátette a törölköző szélére és egy kicsit feljebb húzta. – Megváltoztál. – nem nézett rám, hanem a padlót bámulta.

- Te is – válaszoltam, és valahogy már nem is akartam nem ránézni. Úgy voltam vele, hogy leszarom. Hiszen úgysem kaphatom már őt vissza, akkor meg miért ne élvezhetném ki az utolsó pillanatokat a testéről? – Utoljára mikor láttalak több ruha volt rajtad. – hiába volt lehajtva a feje, még így is láttam a szája sarkában megbúvó mosolyt. Csak a kicseszett gödröcskéi ne jelenjenek meg, mert akkor tényleg rávetem magam, és addig fogom csókolni amíg meg nem fulladunk.

- Nem terveztem, hogy összefutok veled. Akkor felöltöztem volna, hogy ne hozzalak kényelmetlen helyzetbe. – végre rám nézett, és pimasz módon kacsintott felém hanyagul. Túl hirtelen ért a reakciója, ezért nem tudtam kontrolálni magam, az arcom pedig lángba borult. – Nézzenek oda, Renaldi, elpirultál! – bárcsak szétnyílt volna alattam a padló. Életemben kevésszer éreztem magam ennél kellemetlenebbül. – Ez új. Ilyet tőled még soha az életben nem láttam. – jegyezte meg.

Ez a gúnyos hozzászólása kellett ahhoz, hogy visszatérjek tényleg a valóságba, és felfogjam, hogy ki is áll előttem. A srác, aki kidobott az életéből. A srác, aki azt mondta, hogy ahol megjelenek káoszt hagyok magam után. A srác, aki elmondott mindenféle hazugnak, meg piti tolvajnak. A srác, akit tönkre akarok tenni.