Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

38. Lando meghívása

Ha az elkövetkező száz évben igent merek mondani Lando Norrisnak valamilyen agyament ötletére, akkor kérlek vágjátok ki a nyelvem, daráljátok le és a megmaradt cafatokat dobjátok oda valamilyen kóbor kutyának, hogy még csak véletlenül se tudjam újra visszadugni a számba, hogy aztán beszélni tudjak! Meg az agyamtól is megfoszthattok, ugyanis arra sincs nagyon szükségem, mivel nem tudom használni.

A sztori azon a bizonyos futamhétvégén zajlott le, amikor is Charlest a csapatfőnöke Vasseur odarendelte magához egy nagyon sürgős megbeszélésre. Már javában vasárnap este volt, és épp készültünk visszautazni Monacoba, amikor megcsörrent a telefonja és muszáj volt elrohannia. Mégcsak arra sem volt ideje, hogy nekem bébiszittert találjon, ugyanis Pierre addigra már elutazott, Max épp Kellyt vitte vacsorázni, Carlosnak pedig Charlesszal kellett mennie. Így Charles akár mennyire is irtózott a gondolattól, hogy egyedül kell hagynia a hotelben – arra volt felkészülve, hogy mikorra visszajön, addigra a hotel darabokban fog állni miattam -, mégis otthagyott. Miközben a cipőjét meg a kabátját vette, másodpercenként megígérte, hogy fél óránál tovább nem marad távol, és addig próbáljam lefoglalni magam. Azon a napon lettem szerintem hivatalosan is az ő nagyra nőtt kisbabája, akinek képes volt bekapcsolni a tévét is, hogy lekösse a figyelmét, addig míg Ő távol van. Nem viccelek, mikor azt hittem volna, hogy végre elment, addigra újra visszaviharzott, majd a vállamnál fogva lenyomott a tévé elé, és odakapcsolt egy gyerekadóra, ahol épp a Mancsőrjárat ment. Én pedig mint egy gyagyás el is kezdtem nézni, érdeklődve. Na jó, cuki mese, meg amúgy is imádok minden olyan dolgot aminek köze van az állatokhoz.

Belemerülve, egy díszpárnát szorongatva, popcornt nassolva néztem a mesét, amikor kopogásra lettem figyelmes. Először nem foglalkoztam vele, ugyanis megígértem Charlesnak, hogy senkinek nem nyitok ajtót. Aztán a második kopogásnál már csak elkezdett érdekelni a dolog, hogy ki állhat az ajtó túloldalán. Mi van ha fontos? Eldöntöttem, hogyha harmadszor is kopogtat, akkor bizony kinyitom, még akkor is ha egy sorozatgyilkos áll ott. A harmadik kopogás mintha ingerültebb lett volna. Volt egy olyan megérzésem, hogy Charles az, és azért idegbajos mert megint itt felejtette a kulcsát.

- Itt hagytad a kulcsodat már megint mi...? – másztam le nagy nehezen a kanapéról zsörtölődve, majd a popcornos tálamat szorongatva, csosszogva indultam meg ajtót nyitni. A kulcsot elfordítottam, és nyitottam ki az ajtót -...Hülyegyerek! – fejemet a plafon felé tartottam, mert a kukoricát úgy akartam a levegőben beledobni a számba, ami természetesen nem sikerült. A kukorica után próbáltam kapni nyitott szájjal, és akkor észrevettem, hogy nem is Charles csukta ki magát. A levegőben szálló kukorica a fejem búbján landolt, én pedig tátott szájjal szemeztem Landoval.

- Nem nagyon szeretem ha lehülyéznek. – húzta el a száját, de azért a szája sarkában ott bujkált egy aprócska mosoly. – De van egy tippem, nem arra számítottál, hogy engem találsz az ajtóban. – rohadtul nem. Mégcsak a legrosszabb álmomban sem gondoltam rá arra, hogy miközben Mancsőrjáratot nézek tök elmélyülten, és azt a rekordomat próbálom megdönteni, hogy mennyi pattogatott kukorica fér el a számban, majd pont Lando Norris fog megzavarni. Akit még le Hülyegyerekezek is! Ciki.

- Jó helyre jöttél, vagy eltévesztetted a házszámot? – érdeklődtem, és valahogy még a kukorica evéstől is elment a kedvem. Esküszöm, nekem Landoval még semmi bajom nem volt, csak annyi, hogy Oscar csapattársa volt, és minden bizonnyal elég jó haverok is. Mármint a srác szó szerint majdnem pezsgőt bontott, mikor Oscart meglátta egy lánnyal – vagyis velem – a garázsában! Még az sem zavarta, mikor félreértés miatt Oscar azt hitte, hogy amúgy Charles barátnője vagyok. Sőt Lando büszkén nézett rá Oscarra, hogy képes volt kikezdeni Charles barátnőjével. – Útbaigazításra szorulsz?