Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

79. Pascale kérése

Charles Leclerc szemszöge

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Mégcsak arra sem voltam hajlandó, hogy megvárjam a liftet, mert ez azt jelentette volna, hogy még több időt kell eltöltenem azon az emelten, ahol Pierre éppen tartózkodott. Nem akartam egy percnél sem tovább egy légtérben maradni vele, ezért képes voltam a nyolcadik emeletről lefutni, de azt is olyan sebességben, hogy az utolsó pár lépcsőfokot ugorva tettem meg. Az adrenalin minél jobban átjárta a testem, és nem volt más vágyam csak elmenekülni. A kijárati ajtót olyan hévvel csaptam be magam után, hogy annak üvege megrepedt. Vissza sem néztem, máris tekintetemmel Lorenzo fekete terepjárója után kutattam, amit rögtön meg is láttam. Bátyám már a sofőrülésben foglalt helyet és a sötétnek hála jól kivehető volt, hogy a telefonját nyomkodja, miközben fiatalabb öcsém meg a rádiót piszkálta unalmában. A szívem a torkomba dobogott amikor feltéptem a hátsó ajtót, majd szó szerint szétterültem a hátsó ülésen. Lorenzo utoljára rácsapott Arthur kezére, hogy az hagyja abba már a rádió piszkálását, és a visszapillantó tükörben rám nézett. Könyökömmel takartam az arcom, mellkasom pedig fel – le mozgott a heves zihálástól. Arthur alatt a bőr ülés kissé megnyikordult ahogy hátra nézett rám. Ezt mikor megéreztem fejemet befordítottam az ülés támlája felé, jelezve hogy nem áll szándékomba beszélni. Nagy hiba volt, hogy a hallgatást választottam a megnyílás helyett. Ugyanis így okot adtam Pierre hangjának befurakodni az agyamba. „Elvetted tőlem a húgomat! Most rajtam a sor, hogy én is elvegyem tőled azt, aki neked jelenti a világot." A hangja úgy csilingelt a fülembe, mintha csak itt lett volna mellettem. Még az önelégült mosolyát is láttam a képén, ahogy közli velem, hogy én öltem meg Addyt. – Nem! – temettem tenyerembe az arcom, és elkezdtem a fejemet csóválni. Megint kezdődik minden elölről! Pedig már jó volt. Elengedtem mindent. Miért kell ezt csinálnia Pierrenek? Miért akar megint bántani? De a legfőbb kérdés, miért akarja belekeverni Danit is, mikor a lány tényleg nem tehet semmiről?

- Charles minden oké? – Lorenzo hiába vezet, ígyis érzem, hogy a visszapillantóból engem figyel aggódó tekintettel.

Nem válaszolok. Jobban tenyerembe temetem az arcom, annyira, hogy a nemrég még törött orrom megint rohadtul fájni kezd. Felszisszenek. Érzem, hogy a vérem megindul, ami aztán a számhoz ér. „ Őt hogy tervezted megölni?" Sehogy. „Mindenkivel elhiteted, hogy milyen kedves vagy, miközben meg valójában egy gyilkos vagy!" – NEM VAGYOK GYILKOS! – felültem, mire Lorenzo rögtön a fékre taposott, és egyszerre Arthurral hátrafordult, és mind a kettőjük arcán ijedség sepert végig, végül pedig zavarodottan összenéztek.

- Vérzik az orrod. – mondta Arthur ijedten, miközben Lorenzo meg félreállt az autóval az útról. Odatettem kezem az orromhoz, hogy tudjam letörölni a kifolyó vért.

- Jól vagyok. – feleltem ridegen, és megtöröltem az orromat, hogy tudjam letörölni a vérem, de ezzel csak azt értem el, hogy az ujjam és a pólóm is csupa vér lett. Úgy nézhettem ki mint egy őrült. Az ablakhoz másztam, kezeimet összekulcsoltam, fejemet pedig az üveghez nyomtam, és elkezdtem kifele bámulni. A testvéreim tekintete úgy tapadt rám mintha soha nem akarnának másfele nézni. Idegesített. Nem vágytam szánalmas pillantásokra. Danit akartam. Kiakartam őt menekíteni Pierre karmai közül még azelőtt, hogy teletömné neki a fejét baromságokkal. Pont úgy ahogy anno Addyvel is tette. Most ugyan ezt akarja eljátszani még egyszer.

Lorenzo újra elindul, de az autóban érezni lehet a feszültséget. Több szó nem is esik közöttünk, amint nem veszek jó jelnek. A bátyám anya lakása előtt áll meg, nem meglepő módon. Ha Anya eddig aggódott irántam, akkor ha most megtudja a testvéreimtől, hogy már magamba is beszélek, csak még jobban rontok a helyzetemen.