Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

12. Caro és az öccse története

Charles Leclerc szemszöge

- Hipergliképmiás kóma – nyitódott a rendelő ajtaja én pedig beléptem, és amint meglátott az orvosnő az asztala mögött ülve, rögtön a lényegre tért is. Én pedig mint egy szerencsétlen álltam a helység közepébe, és csak reménykedni tudtam benne, hogy az arcomról nem tükröződik az, hogy mennyire fogalmam sincs, hogy milyen szó is hagyta el a száját. A kómából kiindulva rájöttem arra, hogy Dani helyzete nem lehet valami jó, hisz már órák óta vizsgálták őt, és eddig semmit nem tudtam róla. – Cukor kóma! – az orvosnő úgy látszik rájött arra, hogy gőzöm sincs, hogy miről beszél mert próbálta érthetőbb módon elmagyarázni. Várta a reakciómat, de igazából nem tudtam, hogy mit is kellene erre felelnem.

- Ó. – feleltem végül, ezzel teljesen leleplezve magam, hogy valójában semmit nem értettem a diagnózisból, amire rájött.

- Ki is maga, Daniellnak? – nézett rám végül érdeklődve. Felhorkantottam. Erre mégis mit kellene mondanom? Nem nekem kellene itt lennem mellette, hanem valaki másnak. Mindegy hogy kinek, csak nem nekem. De annyira nem volt még mindig merszem, hogy anyát felhívjam. Minek hívtam volna fel, mikor szentül megvoltam győződve, hogy Daninak megint csak feltűnési viszketegségé van, és ezért ájult el.

- Öhm...hát...- megvakartam a homlokomat, és a megfelelő szó után kutattam. Barátja? Soha nem voltunk barátok, még akkor sem ha a családunk kis hercegnője volt. Ismerősök? Még azt is letagadom, hogy a nevét tudom. Távoli valakik, akik látásból ismerik egymást. Ez lesz a tökéletes megnevezés.

- Ugye tudja, hogy csak hozzátartozónak adhatok ki információkat a beteg állapotáról? – csúsztatta feljebb a szemüvegét az orrán. – Úgyhogy ha magának semmi köze Daniellhez, akkor meg kell kérnem, hogy fáradjon ki a rendelőből, és szóljon valamilyen hozzátartozójának. – megsemmisülten felsóhajtottam.

- A barátja vagyok – nyögtem ki végül a fogaim között, eléggé fájt. Az orvosnő szája apró o betűre változott, majd bólintott. Akkor jöttem rá arra, hogy mennyire félreérthetően is csengett a mondatom. – Mármint nem úgy a barátja! – szabadkoztam rögtön. – Az apja nagyon jóban volt az én szüleimmel. Dani meg az öcsém legjobb barátja már gyerekkoruk óta. Szóval...- gyűlöltem mikor valaki összepárosított Renaldival.

- Értem. – bólintott és úgy fojtotta belém a szót és aprón elmosolyodott. – Így hogy ezt tisztáztuk, megkérem, hogy foglaljon helyet. – bökött a székre ami vele szemben volt. Nyeltem egyet és kissé kellemetlenül, de azért leültem a székre. Nem értettem, hogy miért pont nekem kell ezt végig csinálnom, mikor tényleg semmi közöm nem volt Danihoz.

- Mi baja van Daninak? – csúszott ki a számon, úgy mintha nagyon érdekelne.

- Felugrott nagyon a vércukorszintje, ami minden bizonnyal az inzulin hiánytól alakulhatott ki nála, ami érthetetlen a számomra, ugyanis születésétől fogva cukorbeteg, és eddig ilyen veszély nála nem állt fel. – az ujjaimmal kezdtem el játszani. Lehet, hogy egész életemben nem foglalkoztam igazán Danival, de azzal tisztában voltam, hogy cukorbeteg. Még eléggé tisztán él bennem az a jelent, mikor Arthurral megettek ketten majdnem egy egész csokitortát, Dani pedig szó szerint földhöz vágta magát. Arthur megsem mert mozdulni annyira pánikba esett, Anya pedig végszóra esett be és üvöltözni kezdett az öcsémmel, hogy hogyan lehet ennyire felelőtlen. Ezt követően amikor Dani nálunk volt Anya eltett minden cukros dolgot a házban, hogy a lány még csak véletlenül se kívánja meg. Azonban amúgy normális életet élt ezzel a betegséggel. – Tapasztalt nála valami furcsaságot mostanság? – muszáj volt lehajtanom a fejem, ugyanis nem akartam egy doktornőnek hazudni. Csak furcsaságot tapasztaltam nála. – Koordinátlan mozgás, szapora szívverés... – ma reggel kétszer is megszédült, és kapaszkodva ment végig a lakásomon. Talán jobban kellett volna figyelnem rá. Na várjunk csak, én most magamat hibáztatom a hülyesége miatt? - ...hányinger, ingerlékenység? - széthányta a kocsimat és majdnem a lakásomat is.