Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

77. Az igazi Pierre

Charles Leclerc szemszöge

-       Helló Srácok, akik nem laktok itt! – Dani rögtön megtorpant a szobája ajtajában, mikor észrevett engem, Arthurt és Lorenzot a kanapén ülve, rá várva. Egyértelmű volt, hogy a lány nagyon nem számított arra, hogy az első dolog akibe beleütközik ébredés után, azok mi leszünk. Mosolygott, mint mindig mostanában mikor csak úgy megjelenünk a Maxel közös lakásukban. Ám ma mégis a mosolya inkább szégyenlős volt mintsem örömteli. Ezt pedig annak tudtam be, hogy egy rózsaszín unikornisos kezeslábasban állt egyik lábáról a másikra, aminek még a kapucnija is a fején volt, ezzel próbálva rejteni a kócos haját. És ha ez még nem lett volna elég, hogy kifejezze az unikornisok iránti szeretetét, az egész szettjét feldobta egy színben a kezeslábasához illő unikornisos papuccsal is. Ahogy állt az ajtóban, a kezeslábasa ujját kissé zavarodottan tépkedve, az volt az első gondolatam, hogy úgy néz ki mint akit kihányt egy rózsaszín felhő. Rá sem gondolt volna az ember, hogy egy olyan kemény, rideg szívű lány, unikornisos kezeslábasban alszik éjjelente. Cuki.

-       Csá, Bari! – köszöntötte rögtön Arthur, majd kényelembe is helyezte magát a kanapén, és nyugodtan felpakolta a lábait az előttünk álló üvegasztalra. Ám ez a tette Lorenzonak nem tetszett, mert kicsit sem kedvesen lelökte legkisebb öcsénk lábát az asztalról, majd csúnya nézéssel áldotta meg.

-       Jó reggelt, Dani! – Lorenzo elnézett végül Arthurról, majd a lány felé nézett kedvesen.

-       Szia! – köszöntem végül én is. – Cuki a pizsid. – jegyeztem meg mosolyogva, mire az ő arca hirtelen olyan színre váltott mint a pizsije. Annyira szívesen megöleltem volna, és órák hosszat csak szorítottam volna magamhoz.

-       Nem akarlak megbántani benneteket, de nincs nyolc órája, hogy elmentetek innen! – lenézett a képzeletbeli órájára ami természetesen nem volt ott a csuklóján. Kezdtünk kifogyni a kifogásokból. Dani nem volt hülye. Amióta elraboltak minket, és kórházba kerültünk, majd kiengedtek bennünket, nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztunk volna. Ez pedig azért volt, mert mindannyian magunkat hibáztattuk a történtek miatt. Ha jobban odafigyeltünk volna a lányra, akkor Theonak esélye nem lett volna őt bántani. – Itt felejtettek valamit, vagy mi a különösebb oka, hogy itt vagytok? – nézett végig rajtunk. Én ültem a kanapé egyik szélén, és hirtelen elkezdtem a szőnyeget nézni. Arthur mellettem ült középen, és megint a lábát akarta feltenni az asztalra, de a kanapé másik felén ülő Lorenzo, már készenlétben állt, hogy rácsap az öcsénk lábára.

-       Unatkoztál. – felelte Arthur nem törődöm stílusban.

-       Ezt honnan veszed? – értetlenkedett Dani.

-       Megosztottál egy videót instagramon, ahol pár barát Mario Kartozik, és azt kommentelted oda, hogy neked mikor lesznek ilyen barátaid? – magyarázta Arthur. – Hát itt vagyok, szóval nem kell bánkódnod. – dőlt hátra a kanapé hátának.

-       De nem csak te vagy itt. – tapintott rá a lényegre Dani, és rám, majd Lorenzora nézett.

-       Mostanra nem csak Charlesra kell vigyáznom, hanem Lorenzora is. – rántotta meg a vállát egyhangúan. Kezdett már idegesíteni, hogy fejhangon dicsekszi mindenkinek azt, hogy rám kell vigyáznia. Viszont akár mennyire is nehezen nyeltem ezt le, most legalább a hasznomra vált, mert legalább Dani mellett lehettem az nélkül, hogy Arthur hisztizni kezdett volna, hogy mit akarok a legjobb barátjától. – Ez van, én vagyok a legfiatalabb Leclerc, de a legfelelősségteljesebb is. – egyszerre horkantottunk fel Lorenzoval Arthur megjegyzését hallva.

-       Most komolyan...- kezdett bele Dani, mire Max hálószobájának az ajtaja is kinyitódott, majd meg is jelent előttünk a kócos hajú holland, egy szál alsógatyában, álmos fejjel.