Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

65.A gond

A lakásunk bejárata előtt vettem egy nagy levegőt. Csak reménykedni tudtam benne, hogy úgy betudok osonni a szobámba, hogy Max nem fog észrevenni. A testem egy aprócska része még mindig abban bízott, hogy Max talán nincs is a lakásban, hiszen tegnap óta színét sem láttam. Nem szoktam ilyet mondani, de imádkoztam azért, hogy ne legyen a lakásban. Legalább csak addig ne amíg belopódzom a szobámba, és helyre nem rakom magam valahogy. Mégis, hogy a francba fogom magam rendberakni? Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elrejteni. De muszáj.

Amit eddig bent tartottam levegőt, végül kifújtam, és rátettem a kilincsre a kezem és lenyomtam. Annyira óvatosan léptem át a küszöböt mintha egy betörő lettem volna. Fejemet gyorsan bedugtam, és körbenéztem. A lakásban hatalmas csend uralkodott, ami elég önbizalmat adott arra, hogy beljebb menjek. Mégcsak arra sem voltam hajlandó, hogy a cipőmet és a kabátomat levegyem. Egyszerűen csak fogtam magam és átvágtam a folyosón, és már a nappali végén jártam, amikor azt hittem, hogy tényleg sikerült eljutnom a szobámba úgy, hogy nem jött rá arra Max, hogy haza érkeztem, mikor nagyon vékonyka torokköszörülésre lettem figyelmes.

Megtorpantam. A jobb lábam amivel lépni akartam megfagyott a levegőben. De nem csak a lábam fagyott meg, hanem az egész testem is. Talán azért volt akkora csend a lakásban, mert Max direkt csinált úgy mint aki nincs otthon. Agyamon millió és millió kifogás sepert végig, de egyik sem volt túlságosan meggyőző.

Én voltam az aki aztán megmozdult, és mintha egy lassított filmben volnék úgy fordultam Max irányába. Egyenesen a fotel felé fordultam ami felől a hang jött, és akkor ismételten lefagytam.

A fotelben ugyanis nem Max foglalt helyet, hanem Kelly. A lány pontosan belenézett az arcomba, tekintetén pedig rögtön rémület suhant át, amikor meglátta a hatalmas kék – lila monoklimat a szemem alatt, meg a vérvörös szemem.

-       Úristen! – kapta szája elé a kezét rémülten, és rögtön felállt. Ijedtemben lehajtottam a fejem, mert naiv módon azt hittem, hogy ezzel elérem azt, hogy elfelejti, hogy mit is látott. – Mit csináltál? – támadott rögtön nekem követelőzően. Nem tetszett a hangnem ahogy beszélt velem. Mit hazudok, nem tetszett az, hogy itt van a lakásban. Abban a lakásban ahol én éltem. Én, akit ki nem álhatott és akit mindenáron elakart tüntetni Max életéből. Hiszen számára én voltam az első számú nemkívánatos személy, miközben csak annyi volt a hibám, hogy Max túl közel állt hozzám. Lehet, hogy neki millió kérdése volt felém, de nekem szerintem még ennél is több. Hogy került ide a lakásba? Mit csinál itt egyedül a sötétben? Hol van Max? Miért félek a közelébe?

-       Semmi közöd hozzá. – feleltem nyersen gyerekes módon. Pont neki nem akartam magyarázkodni, hiszen semmi köze nem volt az életemhez. – Hol van Max? – kérdeztem gondolkodás nélkül a keresztapám után kutatva. A lakásban még mindig csend uralkodott, és tisztában voltam vele, hogyha a holland otthon lenne már rég elém jött volna. De még mindig hűlt helye volt, ami egyértelművé tette a számomra, hogy kettesben vagyok Kellyvel. Csodás. A mai napomból már csak ez a ribanc hiányzott.

-       Itt szerintem most én vagyok abban a helyzetben, hogy kérdezzek. – csapta csípőjére a kezeit. Felakartam húzni a szemöldököm, de rögtön meg is bántam, mert az egész jobb felem megfájdult, amitől felszisszentem. – Kérsz jeget? – úgy indult meg a konyha felé, mintha csak otthon lenne.

-       Ne fáradj! – szóltam rá, mire ő rögtön meg is torpant. Egy kicsit megsimogattam a monoklimat, hogy csillapítani tudjam a fájdalmamat. Jól esett volna a jég, de nem tőle. – Tőled semmi nem kell – mondtam feszülten – Sőt, örülnék neki ha ahogy jöttél, úgy el is mennél – tettem hozzá. – Egyáltalán, hogy kerültél ide?