Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

82. Az igazság

Max két kezét még mindig a bejárati ajtóra szorította, úgy mint aki felvan arra készülve, hogy Pierre meggondolja magát és megpróbál visszajönni a lakásba. Az egész lakásban csak a heves légzésem törte meg a beálló csendet. Úgy éreztem, hogy a mellkasomon keresztül mindjárt kiugrik a szívem. Nem mertem mozdulni. Ahogy Max várta azt, hogy Pierre visszajön, úgy én is totálisan megvoltam győződve arról, hogy nem hagyja csak ezt az egészet annyiban. De aztán rágondoltam arra, hogy mennyire összevolt törve, miután Max ellökte tőlem és a szőnyegre esett. Sírt. Mégpedig még mindig a húga miatt. Hiába volt a lány már hosszú évek óta halott, az emlékei még mindig itt voltak, és valahogy senki nem akarta elengedni. Az egyik felem szó szerint majd megszakadt Pierrért. A srác nem akart rosszat, egyszerűen csak nem tudott továbblépni. Hiányzott neki a húga, akit soha nem kaphatott már vissza. Fontos volt a számára, annyira, hogy más ezt fel sem fogja. Persze, hogy bosszút akart állni, hiszen úgy veszítette el a húgát, hogy nem is számított rá. Igazságot akar szolgáltatni, érthető. De miért velem? A másik felem pedig pontosan ezért rettegett attól, hogy újra kinyitódik az a kicseszett bejárati ajtó és újra azon a kicseszett asztalon találom fekve magam, miközben ujja megint a bugyimban tekereg. Kék tekintetéből pedig csak árad a bosszúvágy. Ha ő szenved, akkor más is szenvedjen, de legfőképpen Charles. Pierrenek soha nem én kellettem. Én csak egy kicseszett terv voltam. Egy valami, akivel bosszút lehet állni. Pont mint Maranelloban az a férfi aki kiakart használni. A testem lett volna a fizetőezköz ami rendezte volna apám tartozását. Ez most ugyan az a helyzet volt, csak most nem pénzről volt szó, hanem arról, hogy nem akarta azt, hogy Charles boldog legyen. Charlesnek én voltam a fontos, Pierre pedig pontosan ettől akarta őt megfosztani. Hiszen Charles is elvette tőle az ő kis fontos személyét.

Lenéztem a csuklómra. Pierre ujjainak a nyoma vörös foltot hagytak maguk után. Mintha hirtelen megint Maranelloba csöppentem volna, abba a koszos kocsmába, ahol majdnem túl estem az első csókomon. Az első csókomon amit én nem is akartam. Nem akartam, hogy Pierre ma hozzám érjen. Ha nem jött volna Max, akkor megint áldozat lettem volna, úgy, hogy semmi bűnöm nem volt, hanem csak egyszerűen rosszkor voltam rossz helyen.

Megcsóváltam a fejem, és még mielőtt Max előtudott volna venni, hogy mi ez az egész, besiettem a szobámba és leültem az ágyamra, majd gyorsan kinyitottam az éjjeliszekrényemet és kivettem belőle egy fekete gyűrűt, amit aztán kapkodva a hüvelykujjamra csúsztattam, és nagyon gyorsan elkezdtem az ujjamon forgatni, zihálva. A gyűrű egy vacak gumi volt, amit pont azon a napon találtam amikor az a férfi azt mondta, hogy megdugna, az apám pedig könnyűszerrel azt válaszolta, hogy nyugodtan, de csak akkor ha ezzel rendezve van az adósság. És miután én ellenkezni próbáltam pofon vágott. Sírva hagyott egyedül, és akkor vettem észre a koszos földön az a fekete gyűrűt, amit gondolkodás nélkül felvettem. És miközben azt piszkáltam az ujjamon, sikerült elfeledkeznem arról, hogy mi is történt. Azóta ez a gyűrű az amit akkor veszek elő, amikor úgy érezem, hogy megint minden kezd elsötétülni. Van az a végső állapot amikor az agyam még ellenkezni akar az ellen, hogy valami őrültséget csináljak. Ilyenkor az az utolsó megoldás, hogy elvonjam a figyelmem. Ha elkezdek a gyűrűvel játszani, akkor az agyam csak arra fókuszál, és nem gondolkozom. És ha nem gondolkozom akkor nem érzek. A gyűrű lett a démonűzőm, ami utoljára akkor volt a kezemen, amikor Theo altatót tett az italomba Maranelloban és megerőszakolt. Ahogy a gyűrűt forgattam a hüvelykujjamon rájöttem arra, hogy az amit Pierre csinált ma, pontosan ugyan olyan fájdalmasan érintett mint amit Theo tett velem. Ha Max nem lép közbe, akkor Pierre is tovább ment volna, pont mint Theo.

- Előkerült a gyűrű? – Max az ajtófélfának dőlt, összekulcsolt kezekkel és mélyet sóhajtott. Nem néztem rá. Folyamatosan forgattam a gyűrűt, minél erőssebben. Nem akartam, hogy a sötét gondolataim győzzenek. Annyira erősen forgattam a gyűrűt, hogy kezdett fájni. – Nem bántott téged, Dani! Mégpedig azért nem, mert te már nem hagytad magad. – a Maranellos helyzettől ez most azzal különbözött, hogy nem egyedül ültem a szobám padlóján. Felnéztem Maxre. – Ellenkeztél...- a gyűrűt fel- le húztam a hüvelykujjamon, majd hirtelen megálltam. Ellenkeztem. Már akkor ellenkeztem, amikor megéreztem az ujját. Nem tűrtem tétlenül. Az agyam végre képes volt reagálni, amit eddig nem tudtam véghezvinni.