Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

13. Az ajánlat

Dani Renaldi szemszöge

- Ha ilyen stabil marad az állapotod, és a vércukorszinted sem ugrik tíz fölé, akkor holnap reggel haza is engedünk. – a fekete hajú nővér, aki az ébredésem óta állandóan körülöttem forgott és az volt a fő feladata, hogy a cukorszintemet mérje, kedvesen mosolygott rám, miközben az ujjamat masszírozta, amit megint készült megszúrni. Igazából az egész procedúra nem fájt, mert már hozzászoktam, de mégis mikor megbökött a tűvel eléggé fájdalmasan felszisszentem, és el is húztam az ujjam, majd simogatni kezdtem. Jó, lehet hogy a felszisszenést az okozta elő, hogy meghallottam, hogy haza mehetek. – Szólhatok a srácnak, aki kint vár, hogy holnap mikor jöjjön érted? – hirtelen még a fájdalmamról is elfeledkeztem, és majdnem kiszálltam az ágyból, de erre a nővér jellegzetesen rám nézett.

- Megvárt? – pislogtam nagyokat hihetetlenkedve, és megint forogni kezdett a világ. Charles nem hagyott itt, egyedül? Mi a picsa?

- El sem mozdult innen. – a nővér kissé gyanakodva méregetett, mert minden bizonnyal látszódott rajtam, hogy mennyire kezdem rosszul érezni magam. – Daniell, jól érzed magad? Nagyon elfehéredtél...- nem akartam Charlesszal találkozni! Tényleg nem! És nem csak azért mert pont előtte lettem rosszul, hanem azért sem mert most már hivatalosan is mindent tudott rólam. Sebezhető lettem előtte. Biztos szólt Pascalenak és Arthurnak is. Nem csak az otthonomat veszítettem el, hanem a méltóságomat is. Szégyenbe maradtam, és nem is tudom letagadni, hogy mekkora egy szenny az egész életem. - ...hívjak orvost?

- Nem kell. Jól vagyok – nem néztem rá a nővérre, hanem az előttem lévő falon kezdtem el bámulni egy fekete lyukat. – Vagyis asszem, hogy megleszek. De lehetséges, hogy megfulladok a szégyenben. – nevettem fel kínosan. Ennél még kómában is jobb volt lenni. - Nem lehet kérni valami gyógyszert, ami egyszerűen eltüntet a Földről? – csúszott ki a számon meggondolatlanul, ami miatt a nővér eléggé érdekesen kezdett el vizslatni. Tudom a mondandóm eléggé félreérthetően csengett, de inkább meghaltam volna minthogy Charlesszal kelljen találkoznom. És még akkor Maxről nem is beszéltem, ő pedig sokkal jobban kifog akadni mint a Leclerc család. – Mindenről tud, igaz? – sóhajtottam fel és bánatosan ránéztem a nővérre.

- A kezelő orvosodnak jogában állt beszélni vele, mivel azt mondta, hogy Ő a hozzátartozód – nagyon fájdalmasan felnyögtem. Szuper, így nem csak azt tudja, hogy kicsaptak a suliból, hogy drogoztam, hogy lecsuktak, hogy az olasz maffia üldöz, hogy egy csomó tartozásom van, hogy elvitték a házat és nincs hol laknom, hanem most már azt is, hogy nem volt pénzem a gyógyszereimre, és ezért a cukrom annyira felugrott, hogy kómába estem. Csodás. Lényegében mindent tud! Nem lényegében, hanem tényleg mindent tud, mintha az egészet végigélte volna át mellettem. – Miért, nem a barátod? – barátom? Felhorkantottam gúnyosan. A kérdés az, hogy miért hazudta azt, hogy a barátom. – Köze van a fiúnak ahhoz, hogy nem szúrtad be magadnak az inzulint, és majdnem megölted saját magadat? Talán szerelmi bánat miatt kívánod ennyire a halált? Ha gondolod elküldhetem őt...- megakartam ölni saját magam? Mégis mikor? Vagy miért? Oké, lett volna rá okom, de ennyire még én sem vagyok hülye!

- Jézusom! Maguk azt hiszik, hogy direkt nem adtam magamnak inzulint? – kaptam a nővérre a fejem rémülten, az arckifejezése pedig mindent elárult. Egyértelmű volt, hogy azt hitték, hogy öngyilkos akartam lenni. Úgy születtem, hogy cukorbeteg vagyok! Előbb tudtam beszúrni magamnak az inzulint, mint sétálni! Tudtam, hogy milyen veszélyekkel járt, és apa a fejembe véste, hogy nagyon figyeljek magamra, mert máskülönben nem ülhetek autóba. Ha öngyilkos akartam volna lenni akkor nem ilyen módon! Egyszerűen csak nem volt pénzem megfizetni, és tudtam, hogy az életemmel játszom, pont azért próbáltam pénzt kérni.