Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

83. Pánik

- Nem tudom, hogy most mit kellene kezdenem ezzel, hogy elmondtátok – Max felé fordultam, Ő pedig pont ugyan abban a pillanatban fordult felém, majd néztünk egymásra teljesen tanácstalanul. Pierre mégcsak arra sem volt hajlandó, hogy elemelje a fejét a cipőjéről amit előre – hátra hintáztatott. Kezeit az ölébe tartotta hanyagul összekulcsolva, és egész idő alatt amíg Max beszélt hozzá arra nem méltatta, hogy legalább valamilyen érzést kimutasson. Csak ült, leszegett fejjel és hallgatta a húga történetét. Azt a történetet amit mindig is hallani akart. Adeline végre megkaphatta a végső nyugalmát, a bátyjában azonban mégcsak annyi sem volt, hogy a srác szemébe nézzen aki az igazat mondta el neki éppen. – Miért pont most? – megállította az előre – hátra hintázó lábát, és bánatosan felsóhajtott. – Ennyire féltek tőlem, vagy mi? – horkantott fel gúnyosan, de a hangja inkább volt összetört mintsem vagány. Nem láttam mást magam előtt, csak egy teljesen elveszett srácot, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi tévő legyen. Annyi harag volt benne, hogy az igazságot már meg sem akarta hallani. Ha meg is hallotta, egyszerűen nem tudott mit csinálni vele. Boldogabb mindenbizonnyal nem lett tőle, hiszen a húgát ígysem kapja vissza. Igazságot pedig nem fog tudni szolgáltatni, ugyanis Horner ellen esélye sem lesz. Így az igazság az örökre egy hatalmas titok marad, amiről csak mi fogunk tudni. Számomra már az elég lenne, ha egyszerűen bocsánatot kérne Charlestől. Igazából csak azt akartam. Tőlem ne kérjen bocsánatot, úgysem lenne semmi értelme. Ő nem csak egyszerűen megbántott, hanem szó szerint rosszat akart nekem. Olyan rosszat, aminek a hege életem végéig ott fog maradni a bőrömön. A heg ellen pedig semmilyen bocsánatkérés, vagy ártatlan tekintet nem segít.

- Komolyan, ennyi a reakciód? – az üres garázsában a hangom szinte már visszhangzik. Max gyengéden meglöki a karom és próbál jelezni, hogy nyugodjak le. Nem akarok lenyugodni. – Max most mondta el a valóságot! Te tőled pedig annyira nem futja, hogy megköszönd neki? – háborogtam és eszembe sem volt visszavenni a hirtelen felhevülésemből. Maxet napokig kellett győzködnöm, hogy keressük meg Pierret! Először azt ígérte, hogy rögtön a szabadgyakorlat előtt eljövünk a garázsába, majd a szabadgyakorlat után, de valahogy kibújt alóla. Majd tegnap az időmérő előtt és utána is eljátszotta ugyan ezt. Konkrétan addig nem volt hajlandó kijönni az öltözője mosdójából amíg ki nem ürült a paddock miközben én meg az ajtó előtt próbáltam kiimádkozni. Végül ma kifigyeltem Pierret, hogy mikor érkezett meg a garázsához, majd karon ragadtam Maxet, és addig nem engedtem el, amíg a francia elé nem állt, és színt nem vallott mindenről. Ez azért nagy dolognak számított, hiszen négy éves dologról volt szó, amit azóta magába folytott, csak azért mert félt attól, hogy nehogy Adeline sorsára jusson. Pierre pedig egy szaros köszönömöt nem tud mondani.

- A köszönömömmel visszakapom a húgom? – kérdezte csendesen megpiszkálva az orrát, talán ezzel próbálta elkerülni, hogy elsírja magát előttünk. Max volt az aki megcsóválta a fejét, de többet nem tudott mondani. Ő már mindent elmondott. A többi Pierren múlik, hogy tovább e fog lépni, vagy élete végéig bosszún fog gondolkozni.

- Az igazat tudod. Ha életed végéig emészteni akarod magad, és egy olyan embert okolni, akinek csak az volt a legnagyobb bűne, hogy szerette a húgod, akkor fulladj meg a gyűlöletedbe – válaszoltam nyersen teljesen érzelemmentesen, miközben valójában tényleg sajnálni akartam és segíteni neki, még akkor is ha tudtam, hogy mit csinált ellenem. Még mindig hittem benne, hogy Pierre jó srác, csak most a rossz napjait éli. – Csak nehogy a végén egyedül maradj az önsajnálatodban, mert mindenkit elüldözöl magadtól az ostoba bosszúvágyaddal. Akár mit is teszel, a húgodat nem hozod vissza. Még akkor sem ha Charlest az őrületbe kergeted. Sőt azt is biztosra állíthatom ha tönkreteszed őt, a lelkiismereted akkor sem fog nyugodni, ugyanis tudod azt, hogy nem ő ölte meg Adelinet. – nem tudom, hogy mikor lettem én a pszichológus, de élveztem a helyzetet. Pláne azt a pillanatot, amikor Pierre rám emelte a kék tekintetét a szemében pedig a harag mintha egy kicsit csillapodott volna. A nézése mintha megváltozott volna. Talán a szavaim eljutottak az agyáig. Kitudja. Nem akartam megvárni amíg kinyög valamit. Meghúztam Max pólóját és intettem a fejemmel, hogy ideje indulnunk mert a feladatunkat teljesítettük. Pierre tudta az igazat. A többi az ő dolga mostmár.