Save Me - Mona Kasten (magyar)

1

Lucienak

Én voltam a város, amit soha nem akartam látni, én voltam a vihar, ami soha nem akartam lenni.

GERSEY, ENDLESSNESS

Ruby

Az életem színekre oszlik:

Zöld - Fontos!

Türkiz - Iskola

Rózsaszín - Maxton Hall Rendezvénybizottság

Lila - Család

Narancs - Étel és sport

Ma már a lilát (ruhafotókat készítettem Embernek), a zöldet (új filctollakat szereztem) és a türkizt (megkérdeztem Mrs Wakefieldet a matematika tananyagról) lehúzhatom a listáról. Messze a legjobb érzés a világon, hogy kipipálhatok egy pontot a teendőim listájáról. Néha még olyan feladatokat is felírok, amelyeket már régen elvégeztem, csak azért, hogy utána azonnal kihúzhassam őket - de akkor már a nem feltűnő világosszürkével, hogy ne érezzem magam annyira csalónak.

Ha kinyitod a bullet journalomat, első pillantásra láthatod, hogy a mindennapjaim nagyrészt zöldből, türkizkékből és rózsaszínből állnak. De alig egy hete, az új tanév kezdetén egy új szín került a képbe:

Az arany - Oxford

Az első feladat, amit leírtam az új tollal:

Elhozni az ajánlólevelet Mr. Suttontól.

Végigsimítok az ujjammal a fémesen csillogó betűkön.

Már csak egy év. Egy utolsó év a Maxton Hall College-ban. Szinte irreálisnak tűnik, hogy most végre kezdetét veszi. Talán háromszázhatvanöt nap múlva már egy politikai szemináriumon ülhetek, ahol a világ legintelligensebb emberei tanítanak. A bőröm szinte bizsereg az izgalomtól, amikor arra gondolok, hogy nemsokára megtudom, hogy teljesül-e a legnagyobb vágyam. Hogy tényleg sikerült-e és mehetek-e egyetemre. Oxfordba.

A családomban még senki sem járt egyetemre, és tudom, hogy nem magától értetődő.A szüleim csak fáradtan mosolyogtak, amikor először mondtam nekik, hogy filozófiát, politikatudományt és közgazdaságtant szeretnék tanulni Oxfordban. Akkor még csak hét éves voltam.

De most - tíz évvel később - sem változott semmi, kivéve, hogy a célom elérhető közelségben van. Még mindig álomnak tűnik, hogy egyáltalán eljutottam idáig. Folyton azon kapom magam, hogy rettegek, hogy egyszer csak felébredek, és rájövök, hogy még mindig a régi iskolámba járok, és nem a Maxton Hallba - Anglia egyik legrangosabb magániskolájába.

    Az osztályterem masszív faajtója fölött lógó órára pillantok. Még három perc van hátra. Tegnap este befejeztem a feladatokat, amelyeken dolgoznunk kellett, és most már nincs más dolgom, mint várni, hogy véget érjen ez az óra. A lábammal idegesen dobolok a földön, amiért azonnal kapok egy ütést az oldalamba.

- Aú - sziszegem, és vissza akarok ütni, de Lin gyorsabb és kitér az ütésem elől. Hihetetlenek a reflexei. Feltételezem, ez azért van, mert általános iskola óta vívóleckéket vesz. Elvégre úgy kell lecsapnia az áldozatára, mint egy kobra.

- Ne légy már ilyen feszült - mondja, anélkül, hogy levenné a szemét a papírról, amire írt. - Ideges leszek tőle.

Ez elgondolkodtat. Lin sosem ideges. Legalábbis nem úgy, hogy ezt beismerné vagy kimutatná. De ebben a pillanatban valóban felismerem a szemében az aggodalom legapróbb jelét.