Save Me - Mona Kasten (magyar)

4

Ruby

    Egy vörösesszőke lófarok mozog ide-oda az arcom előtt. Minden dühömet rá összpontosítom.

    Ez mind Lydia hibája! Ha nem smárolt volna a tanárunkkal, akkor nem kaptam volna rajta őket, és nem árulta volna el a bátyjának. Akkor most az órára koncentrálhatnék, és nem kellene a gondolataimat azzal töltenem, hogy Robynnak szólított. Vagy hogy ötezer fontot dobáltam mindenfelé.

    A kezembe temetem az arcomat. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt tettem. Persze az volt a helyes döntés, hogy nem fogadtam el a pénzt. De mégis - tegnap délután óta azon gondolkodom, hogy mennyi mindenre felhasználhattam volna. Például a házunkra. Apa nyolc évvel ezelőtti balesete óta apránként átalakítottuk és akadálymentessé tettük, de néhány sarkon még mindig lehetne javítani. Ráadásul az autónk lassan, de biztosan feladja a szolgálatot, és mindannyian függünk tőle. Különösen apa. Vehettem volna egy új kisbuszt abból a negyvenezer fontból, amit James a tanév végére ajánlott fel nekem.

    Megrázom a fejem. Nem, soha nem fogadnék el pénzt a hallgatásért Beaufortéktól. Nem vagyok eladó.

Előhúzom a tervezőmet a történelemkönyvem alól, és kinyitom. A mai napra már minden pontot kipipáltam. Az egyetlen, ami továbbra is mintha rám meredne: Elhozni az ajánlólevelet Mr Suttontól.

Összeszorított fogakkal bámulom a betűket. Legszívesebben kitörölném hibajavítóval, akárcsak Mr Sutton és Lydia emlékét.

Az óra kezdete óta először merek előre nézni Lydia feje fölött. Mr Sutton a táblánál áll. Kockás ing van rajta, sötétszürke kardigánnal, és a szemüvege, amit mindig visel az órán. Szakálla ápolt, és látom az arcán az osztályunkban mindenki által imádott gödröcskéket.

Hirtelen kitör körülöttem a nevetés - valami viccet mesélt.

Ez az egyik oka annak, hogy mindig is annyira kedveltem őt.

Most már ránézni sem tudok.

Ezt nem értem - Mr Sutton elég jó ahhoz, hogy bekerüljön Oxfordba, évekig tanul ott, nem sokkal a diploma megszerzése után Anglia egyik legtekintélyesebb magániskolájában taníthat, és az első dolga, hogy kikezd egy diákkal? Mi a fenéért?

A tekintete találkozik az enyémmel, és a következő pillanatban leolvad a mosoly az arcáról. Lydia előttem ledermed. A válla megmerevedik, ahogy a nyaka is, mintha minden erejével ellenállna, hogy felém forduljon.

Olyan gyorsan eresztem le a tekintetem a tervezőmre, hogy a hajam sötét felhőként száll az arcom elé. Az óra hátralévő részében ebben a helyzetben maradok.

Amikor végre megszólal az iskolacsengő, úgy érzem, mintha napok teltek volna el, nem pedig kilencven perc. Annyi időt veszek igénybe, amennyit csak lehet. Mintha csak lassított felvétel lenne, összepakolom a holmimat, és gondosan elpakolom a hátizsákomba. Aztán becsukom a cipzárt, olyan lassan, hogy hallom, ahogy a cipzár minden egyes foga a helyére kattan.

Csak akkor állok fel, amikor az osztálytársaim léptei fokozatosan elcsendesednek. Mr. Sutton gondolataiba merülve egy mappába gyömöszöli a papírjait. Feszültnek tűnik, a korábban tanúsított humorérzék eltűnt a vonásaiból.

Az egyetlen diák, aki még velünk van a teremben, Lydia Beaufort. Megáll az ajtóban, feszült állkapoccsal néz ide-oda köztem és Mr Sutton között.

A szívem a torkomban dobog, ahogy vállamra veszem a hátizsákomat, és az első sorba megyek. Megállok az íróasztaltól kissé távolabb, és megköszörülöm a torkomat. Mr Sutton rám néz. Aranybarna szeme tele van sajnálattal. Szó szerint érzem a bűntudatát. A mozdulatai olyanok, mint egy roboté.