Save Me - Mona Kasten (magyar)

5

James

Az öltözőben feszült a légkör, a minket átjáró adrenalintól szinte tapintani lehet a feszültséget a levegőben. Ezek a percek, mielőtt az edző beszél hozzánk, és végre beengednek minket a pályára, egyszerre a legrosszabbak és a legjobbak. Ezekben a percekben minden lehetségesnek tűnik: győzelem és vereség, büszkeség és szégyen, diadalmas öröm és elviselhetetlen frusztráció. Soha nem volt nagyobb a csapatszellem és a motiváció.

Kívülről eljut hozzánk diáktársaink éljenzése, ahogy az ellenfél szurkolóinak éljenzése is. Nehéz elhinni, hogy alig öt évvel ezelőtt a Maxton Hallban senkit sem érdekelt a lacrosse. Akkoriban ez volt a vesztesek sportja - aki rögbiben vagy fociban nem tudott teljesíteni, az bekerült a lacrosse-csapatba, és a csapat ennek megfelelően rossz volt. Egy sokszínű, vézna, pattanásos arcú serdülőktől hemzsegő csapat,, túl hosszú karokkal és lábakkal, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni.

Úgy gondoltam, jó ötlet lenne beiratkozni. Mindenekelőtt azt reméltem, hogy apámat az őrületbe kergeti majd. Soha nem gondoltam volna, hogy valóban élvezni fogom. Vagy hogy néhány hét után megjön bennem a becsvágy, hogy még többre vigyem ezt a csapatot. Rábeszéltem a barátaimat az átigazolásra, Lexington igazgatót a szüleim haragjával fenyegettem meg, ha nem ad nekünk egy jobb edzőt, és a legjobb tervezőnkkel új mezeket készíttettem.

Ez volt az első alkalom az életemben, hogy szenvedélyes voltam valami iránt. És megérte. Mert ma, öt évvel később, heti többszöri több órás edzés, vér, veríték, könnyek, néhány törött csont és három megnyert bajnoki cím után mi vagyunk az iskola kibaszott példaképei.

Mindannyian megdolgoztunk azért, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk. És büszkeséggel tölt el minden alkalommal, amikor a csapatom elszánt arcát látom a meccsek előtt.

    Mint ahogy most is.

    Ma azonban van egy másik érzés is. Sötét és fájdalmas, és évek óta először nehezemre esik védőfelszerelést húzni a fejemre.

    Ez lesz a végzős évem első meccse.

    Ha vége lesz ennek a szezonnak, nekem annyi. A lacrosse nem más, mint egy lassú, kegyetlen visszaszámlálás része, amit nem tudok megállítani. Nem számít, milyen keményen próbálkozom.

    - Minden rendben? - kérdezi Wren, a vállát az enyémhez ütve.

    Minden erőmmel elhessegetni a gondolatot. Még nincs vége - előttem áll még egy egész év, amikor azt csinálhatok, amit csak akarok. Félig erőltetett vigyorral fordulok felé: - Majd megmutatjuk azoknak az eastview-i faszfejeknek.

- McCormack az enyém - szólt közbe Alistair azonnal, mintha csak a végszóra várt volna. - Még mindig elszámolnivalóm van vele.

  - Alistair - kezdi Kesh a bal oldalamon. Megdörzsöli az ujjaival az orrnyergét, pont azon a helyen, amely egy éve eltört. - Hagyd már. A hanglejtése és a sokatmondó pillantás, amellyel Alistairre néz, nem hagy kétséget afelől, hogy nem először beszélnek erről a dologról.

    - Nem - feleli Alistair egyszerűen.

    McCormack, akivel sajnos közös a keresztnevem, a legutóbbi meccsünkön szándékosan arcon ütötte Kesh-t az ütőjével - közvetlenül azután, hogy Kesh levette a sisakját. Még mindig emlékszem a döbbenetre, amikor Kesh elesett. Az orrából fröccsenő vérre, ahogy a mezére csöpög. Azokra a percekre, amikor eszméletlenül feküdt előttünk.

    Lehet, hogy McCormackot a következő három meccsre eltiltották, de Kesh összevert arcának gondolata elég ahhoz, hogy dühös legyek - és nyilván Alistair is, aki még mindig elszánt arckifejezéssel néz Keshre.