Save Me - Mona Kasten (magyar)

20

Ruby

Szombat reggel hatkor kelek - ébresztőóra nélkül. Mindig így van, amikor születésnapom van. Nyugtalanul alszom, várva, hogy mit tervez nekem anya és apa. Anya egy cukrászdában dolgozik, és ilyenkor mindig hazahozza a világ legfinomabb süteményeit, apa pedig ünnepi lakomát készít nekünk, és az egész földszintet feldíszíti Ember vagy az én segítségemmel. Már hallom, ahogy hétkor odalent dolgoznak, és elképzelem, mivel készülnek. Elvégre az ember csak egyszer lesz tizennyolc éves.

Hallgatom magam, hogy másképp érzem-e magam, de nem. Lin tavaly augusztusban ugyanígy érezte magát. Legalábbis ezt mondta, amikor a grillezése után egymás mellett feküdtünk a fűben és néztük a csillagokat.

Oldalra fordulok, és a mobiltelefonomért nyúlok. Jessa már küldött nekem egy kedves sms-t, Lin pedig fél kettőkor hangüzenetet hagyott. Halkan énekel, majd minden jót kíván nekem. A végén hangsúlyozza, hogy mennyire biztos benne, hogy mindketten bejutunk Oxfordba, és hogy alig várja.

Utána felöltözöm, leülök az íróasztalomhoz, és a naplómat lapozgatom, hogy eltereljem a figyelmemet. A halloweeni buli mához egy hétre van. Úgy érzem, mintha már régóta semmi mással nem foglalkoznék, csak a bulira való felkészüléssel. Péntek reggel megérkeztek az elkészült plakátok a nyomdából, és a megbeszélést arra használtuk fel, hogy rögtön szétosztogassuk őket az iskolában. Az aggodalmaim alaptalanok voltak. Senki nem szólt nekem semmit a rólam es Jamesről készült képek miatt, vagy piszkált miatta. Ellenben a reakciók elsöprően pozitívak voltak, és Lexington igazgató úr azt írta nekem e-mailben, hogy a meghívót a külső vendégek is nagyon dicsérték a design miatt.

Még nem szoktam hozzá, hogy a Maxton Hallban mindenki ismeri a nevemet. Furcsa, hogy a menzán köszönnek vagy hellyel kínálnak. De igyekszem nem mutatni, hogy ez elbizonytalanít, és inkább úgy viselkedem, mint mindig - mintha nem érdekelne a sok figyelem. Elvégre James is ezt teszi. Úgy viselkedik, mintha egyáltalán nem érdekelné semmi. De mostanra rájöttem, hogy ez nem igaz.

A gondolataim magától arra a múlt hétfői pillanatra vándorolnak. Ezen változtatni fogok. Milyen határozottan beszélt, és milyen kitartóan nézett rám. Mintha abban a pillanatban semmi sem lenne fontosabb az életében, mint meggyőzni engem arról, hogy komolyan gondolja.

Megrázom magam, hogy elűzzem a fejemből a Jamesről szóló gondolatokat. De amikor újra kitisztul a szemem, összerezzenek.

"James"

     Beírtam a nevét a bullet journalomba. És nem is vettem észre! Az arcom felforrósodik, és azonnal a tolltartómban lévő hibajavítóért nyúlok. Éppen nekiállnék, de az első betűnél megállok. Lassan félreteszem a kis tubust, és helyette óvatosan végigsimítok a nevén. Bizseregnek az ujjbegyeim. Ez nem jó jel. Napok óta azon tűnődöm, hogy mi ez az egész. Végül is ő még mindig ... James. De nem tagadhatom, hogy valami megváltozott. Már régóta nem harag és bizalmatlanság tölt el, amint meglátom, hanem valami más. Valami meleg és izgalmas.

      És mosolyognom kell. Mert örülök, ha meglátom. Mert élvezem a társaságát. Mert gyors észjárású és intelligens, és érdekesnek találom. Mert olyan, mint valami rejtély, amit nagyon szeretnék megoldani.

       Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de ... Már nem utálom James Beaufortot. Inkább az ellenkezője a helyzet.

       Hirtelen kinyílik a szobám ajtaja, és belép Ember. Gyorsan magamhoz kapom a bullet journalomat.

      Ember először szkeptikusan néz rám, aztán a tekintete a bullet journalomra vándorol, mintha biztosan tudná, hogy valami borzasztóan kínos dolog van benne. A következő pillanatban azonban vigyorogva felém ugrik, és megragadja a kezemet, hogy felráncigáljon a székemből. - Meglep, hogy még nem tettél kísérletet arra, hogy lemenj - mondja. Tovább rángatja a karomat, pedig igazán nem szükséges. Nagyon készségesen követem.