Save Me - Mona Kasten (magyar)

23

Ruby

     Hogyan beszélsz azzal, akivel smároltál?

    Az egyetlen másik fiú, akivel James előtt csókolóztam, Wren volt, és akkoriban egyszerűen nem vettem róla tudomást, és úgy tettem, mintha meg sem történt volna. James esetében ez szóba sem jöhet. A vasárnap nagy részét az ágyamon fekve töltöm, és a pulóverét bámulom, ami még mindig az asztalomon hever. Szívesen írnék neki egy sms-t vagy felhívnám, de a Megismételhetnénk? és a Mit jelent ez most számunkra? mellett nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék, és nem is merek. Főleg, hogy James és a szülei tegnap olyan hirtelen tűntek el, hogy még csak el sem tudtam tőle búcsúzni.

     A nap végére annyira az idegeimre megyek, hogy úgy döntök, elterelem a figyelmemet, és elkezdek dolgozni az esemény utómunkálatain. A legelején bekövetkezett rövid áramszünettől eltekintve minden a terv szerint ment, és ma reggel egy e-mail érkezett Lexington igazgatótól, aki megdicsérte a csapatunkat a jól végzett munkáért. Az e-mailt továbbítottam a csapat levelezőlistájára néhány kedves szóval kiegészítve. Aztán előveszem az egyik könyvet, amit a nagyszüleimtől kaptam a születésnapomra, és elolvasom az első néhány fejezetet. A fontos részek színes post-it-ekkel való megjelölése mindig is segített nekem rendet tenni kusza gondolataimban. Miközben jegyzetelek, információkkal és tényekkel töltöm meg a fejemet, és próbálom elűzni annak az emlékét, ahogy James erős keze a nyakamat szorította  és ahogy a szája az enyémre tapadt.

    Azon tűnődöm, vajon hány lányt csókolhatott meg, hogy ilyen jó legyen benne.

    Vajon meddig jutottunk volna el, ha az apja nem szakít félbe minket?

    Vajon lesz még alkalmam így megcsókolni őt?

    Oké, lehet, hogy a könyv nem fogja úgy elűzni az emléket, ahogy elképzeltem. De nem vagyok hajlandó hagyni, hogy cJames felzaklasson. És biztosan nem fogom hagyni, hogy James elvegye az eszemet. Észnél kell lennem. Az az enyém, és nem megy sehová, csak mert James felszabadított néhány pillangót a gyomromban.

    Aznap délután szinte a könyv teljes első felét elolvastam, bár ez teljes túlzás. Este olyan fáradt vagyok, hogy félholtan dőlök be az ágyba. Sajnos Jamesről álmodom, a sötét szemeiről és arról, ahogyan rekedten suttogja a nevemet, újra és újra és újra.

    A következő reggel olyan, mint az első napom az iskolában. Ideges és izgatott vagyok, és a gyomrom szaltót vet, amikor a busz megáll a megállóban. Kíváncsi vagyok, milyen lesz újra látni Jamest. Vajon ő keres meg engem? Vagy menjek el én hozzá? Az túl sértő lenne? Úgy teszünk majd, mintha mi sem történt volna? Vagy szombat óta egyértelműen többen vagyunk? Cikáznak a gondolatok a fejemben, és bosszant, hogy nem hívtam fel tegnap. Akkor legalább tudnám, hol áll a kapcsolatunk, és hogyan kellene viselkednem. Utálom, hogy ennyire bizonytalan vagyok.

    Miután leszálltam az iskolabuszról, nagy erőfeszítéseket teszek, hogy megigazítsam az iskolai egyenruhámat. Egyetlen gyűrődés sem lehet rossz helyen, a nyakkendőmnek egyenesnek kell lennie. A vállamon átvetem a táskát, amit James adott nekem. A súlya különös biztonságérzetet ad nekem. Mintha megerősítene abban, hogy tényleg van valami James és köztem. Végigsimítom az ujjaimmal a táskán lévő monogramot, miközben felnézek a Maxton Hall masszív vaskapujára.

    Meg tudom csinálni. Csak viselkedj normálisan. Minden a régi, mondom magamnak gondolatban, átlépek a hátsó ajtón, és belépek az iskola területére.

    Jamesnek nyoma sincs a gyűlésen. A barátai a hátsó sorban ülnek, és ahogy elhaladok mellettük az első sorba menet, hallom, hogy Cyril horkant egyet. Nem tudom, hogy nekem szól-e, de émelyítő érzés terjed szét a gyomromban. Megfordulok, ő pedig hidegen néz rám. Nem veszek róla tudomást.