Save Me - Mona Kasten (magyar)

16

James

Lacrosset nézni anélkül, hogy játszhatnék, egyszerűen szívás.

A csapatom tele van adrenalinnal, amikor kijönnek az öltözőből, és a játékosok egymás után pacsiznak velem, miközben én a pálya szélén állok a lelátók között, mint egy néző. Elviselem a nyomorúságot, de ezen a ponton már mindent megbántam, különösen azt a döntést, hogy kicsit felpörgetem az iskolakezdő bulit.

A legrosszabb az, hogy Roger Cree, az egyik újonc átvette a helyemet, és olyan jól teljesít, hogy komoly versenyzővé kezd válni. Ha rossz lett volna, a helyem a csapatban biztos lett volna, de így? Honnan tudjam, hogy az edző nem akarja a csapatban tartani, ha lejárt a büntetésem? Főleg, hogy mostanában úgy tűnik, jól kijön Cyrillel és a többiekkel.

Amikor odajön, és felém nyújtja az öklét, vonakodva nyújtom oda az enyémet, majd leülök a kispadra a pálya szélén a cserejátékosokkal együtt. Keresztbe teszem a bokámat, és figyelem, ahogy az ellenfél csapata befut a pályára, és felsorakozik a srácaim előtt. A csapat jó, sok játékost felismerek a tavalyi szezonból. Különösen az egyik támadó kiszámíthatatlan és hihetetlenül gyors. Remélhetőleg Cyril rajta tartja a szemét.

- Hé, Beaufort! Kár, hogy nem játszhatsz - mondja hirtelen az egyik cserejátékos. Matthew-nak hívják, de kétlem, hogy valaha is beszéltünk volna egymással.

- Igen, ember. Totális baromság - ért vele egyet egy másik játékos.

- Nem értem, mi ez a büntetés. Elég durva.

- És ez az utolsó éved. Mekkora szívás az utolsó szezont a kispadon tölteni.

Oké, ebből elég. Hirtelen felállok. Szótlanul sétálok előre a pálya szélére. Örülök, hogy napszemüveg van rajtam. Nemcsak azért, mert ma egy októberi naphoz képest rohadtul süt a nap, hanem főleg azért, mert senki sem láthatja, milyen szarul nézek ki.

Megállok némi távolságban Freeman edzőtől, és összefont karokkal felmérem a pályát. Kegyetlen dolog, hogy néznem kell a csapatomat, és nem tehetek semmit. Alig öt perc telik el a kezdés után, és máris megszületik az első gól.

Hirtelen lépéseket hallok a hátam mögött. Átpillantok a vállam fölött, és látom, hogy Ruby és a barátnője, Lin a pálya felé futnak. Mindkettőnek élénkpiros a feje és kócos a haja. Amikor megállnak, Ruby hangosan káromkodik. Ruby még nem vett észre, így lehetőségem nyílik arra, hogy feltűnésmentesen szemügyre vegyem.

Iskolai egyenruha van rajta, bár a legtöbb osztálytársunk szabadidőruhában vagy csapatpólóban jön a meccsekre. Egyik kezében állványt tart, a másikban egy noteszt, a hátán pedig, mint mindig, most is az ocsmány hátizsákját cipeli, ami úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban széteshetne. Nagyjából olyan színű, mint a hányás, de valahogy mégis aranyosan néz ki rajta. Mint egy Tini Nindzsa Teknőc. Egy zilált Tini Nindzsa Teknőc, élénkpiros fejjel.

Lassan odasétálok hozzájuk, és figyelem, ahogy felállítják az állványt és a drágának tűnő fényképezőgépet.

- Segíthetek? - kérdezem.

Ruby felém fordul, és tágra nyílt szemekkel néz rám. Nyilvánvalóan még mindig nem szokta meg a barátkozási kísérleteimet. Egész héten köszöntem neki a folyosókon, és minden alkalommal összerezzent, mintha egyszerűen nem lenne hozzászokva, hogy órán kívül is szólnak hozzá.

    - Lemaradtunk valamiről? - kérdezi sietve. Tekintete gyorsan végigpásztázza a pályát, majd Freeman edzőn állapodik meg. De Freeman annyira elmerül a játékban, hogy észre sem veszi, hogy Ruby és Lin késett.