Save Me - Mona Kasten (magyar)

24

Ruby

Zöld - fontos!

Türkiz - iskola

Rózsaszín - Maxton Hall Rendezvénybizottság

Lila - család

Narancs - kaja és sport

Ha a délutánomat színekre osztanám, akkor így nézne ki:

Lila - Embernek panaszkodni

Lila - anyának panaszkodni

Lila - kerülni apát, hogy ne tudjon túl sokat kérdezősködni.

Narancssárga - futás Emberrel, hogy kiszellőztessem a fejem.

Zöld - visszaadni a táskát James Beaufortnak és tudatni vele, hogy bekaphatja

    Szerintem ez egy nagyszerű lista. És ha valóban létezne, az utolsó pont kivételével az összeset kipipáltam volna.

    Egy órán át törülközőturbánnal a fejemen próbáltam levelet írni neki. Most is itt ülök, gyűrött papírlapokkal körülvéve, és úgy döntöttem, feladom. Szerettem volna írni valamit, amiben kifejezem a dühömet és a csalódottságomat, de papíron a szavak hirtelen teljesen irracionálisnak tűntek számomra. Bárcsak elmondtam volna mindezt a sportpályán, de túlságosan sokkos állapotban voltam.

    Előttem a fali üzenőtáblán ott van a kártya, amit James írt nekem a születésnapomra. A szavai akkoriban nagyon sokat jelentettek nekem. Tényleg elhittem, hogy komolyan gondolta őket. Most olyan, mintha csak képzeltem volna mindent, ami köztünk történt. Mintha minden - a telefonbeszélgetéseink, a pillanatok, amikor együtt nevettünk, a csókunk - csak a képzeletem szüleménye lenne.

     Hirtelen nem tudok tovább nézni a kártyára. Letépem a tábláról, fogok egy fekete tollat, és leírom az első dolgot, aminek abban a pillanatban a legtöbb értelme van számomra:

    James,

    Cseszd meg.

    - Ruby

    Hátrahajtott fejjel nézem a munkámat. Pont az övé alá írtam a szavakat, és fáj rájuk nézni, és rájönni, hogy tényleg idáig jutottunk.

    - Ruby? - Ember bedugja a fejét a szobámba. - Apa vacsorát csinált. Jössz?

    Bólintok, képtelen vagyok levenni a szemem a kártyáról.

    Ember odajön hozzám, és átnéz a vállam fölött. Sóhajt, és megsimogatja a karomat. Aztán újabb szó nélkül kihúzza a dobozt az ajtóm mögül, és segít visszatenni a táskát. Vérzik a szívem, ahogy a kártyát a tetejére helyezem, és végre becsukom a dobozt.

    - Holnap iskolába menet elvihetem a postára - mondja csendesen.

    Egy gombóc képződött a torkomban, és úgy tűnik, egyre nagyobb és nagyobb lesz. - Köszönöm - mondom rekedten, miközben Ember átölel.

    Ember beviszi a dobozt a szobájába, hogy ne kelljen látnom. Hálás vagyok, hogy nem szólt semmit James pulóveréről, bár tisztán láttam, hogy a tekintete egy pillanatra elidőzik rajta. Nem volt szívem betenni a dobozba. És nem vagyok hajlandó belegondolni, hogy ez mit jelenthet.

    Vacsora után lefekszem az ágyamra, és a plafont bámulom. Ezt az egy estét és ezt az egy éjszakát adom magamnak, hogy meggyászoljam, ami köztem és James között történt. Hogy meggyászoljam a barátot, akit elvesztettem, anélkül, hogy tudnám, miért.