Save Me - Mona Kasten (magyar)

29

James

A szemei kitágulnak a szavaim hallatán. Lemász róla, és magammal húzom, hogy mindketten az oldalunkra feküdjünk, és egymásra nézhessünk. A kezem a derekán hagyom, és ott simogatom. Szeretném megérinteni mindenhol, most azonnal, örökre. Annyira hiányzott már, hogy majdnem belehaltam, és most érzem úgy, hogy hetek óta először van levegő a tüdőmben.

   De ezt jól akarom csinálni. Nem fogom megkockáztatni, hogy elveszítsem Rubyt csak azért, mert nem tudom rávenni magam, hogy elmondjam neki, mi a bajom. Miért vagyok olyan, amilyen vagyok, és miért hozok olyan döntéseket, amelyek mindkettőnknek annyira fájnak. Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat, különösen azért, mert fojtogat a félelem, hogy nem bocsát meg nekem. Nem tudom, mit tennék akkor.

    Ruby nyugodtan, várakozóan néz rám. A haja kusza, az arca és az ajka vörös. Annyira gyönyörű, hogy el kell fordítanom a tekintetem, és inkább a derekán lévő kezemet bámulnom, amikor végre megköszörülöm a torkomat.

- Már mondtam, hogy a diploma megszerzése után csatlakozom a vállalathoz. És ... a szüleimnek fontos, hogy egy nő legyen az oldalamon. Számukra ez is része a dolognak. Szeretnének már most eljegyezni valakivel, nehogy befuccsoljon az egész.

    Ruby egy meghatározhatatlan hangot ad ki, és amikor felnézek, az orrát ráncolja. Jó tudni, hogy nem tetszik neki az ötlet. El sem tudom képzelni, mit tennék, ha Ruby szülei összehoznák valakivel, aki nem én vagyok.

    - Már a kezdetektől fogva nagyon különleges voltál számomra. Megváltoztam. Magam sem vettem észre, de a barátaim és a családom igen. Hetekig kellett hallgatnom a kérdéseket, hogy mi a baj velem, miért vagyok fejben mindig máshol és így tovább. Amikor apám meglátott minket együtt a ruhapróbánál, megsejtett valamit. És amikor rajtakapott minket halloweenkor ... Nagyot nyeltem. - Már Biztos volt benne.

- Ezért volt felrepedve az ajkad? Megütött? - kérdezi, és óvatosan a számhoz emeli az ujjait. A hely, ahol megharapott, még mindig lüktet - de nem rossz értelemben.

    - Igen - mondom halkan.

    Még soha senkinek nem beszéltem az apámról. Még Lydiának sem, aki sok mindent hall, de azért korántsem mindent. Biztos vagyok benne, hogy a barátaim tudják, mi folyik otthon, de soha nem említették nekem, amikor monoklival vagy felrepedt szájjal jelentem meg. Mintha valamikor közösen eldöntöttük volna, hogy ez a téma nem létezik, és mindenki ehhez tartja magát. Ez nagyon kényelmes számomra.

    - Sokszor megüt téged, James? - suttogja Ruby.

Nem tudok neki válaszolni, főleg akkor nem, amikor olyan együttérzően néz rám. De nem erről van szó. Csak azt akarom elmagyarázni neki, miért viselkedtem vele olyan szörnyen - amiért még mindig száz százalékban én vagyok a felelős, bármennyire is nyomasztó a helyzetem.

    - Nem fontos - válaszolom megkésve. A hangom reszelősre vált, és újra meg kell köszörülnöm a torkomat. - Mindenesetre a szüleim fenyegetést láttak benned. Rájöttek, hogy milyen fontos vagy nekem. Sokkal fontosabb, mint ez az istenverte vállalat.

    Valami megváltozik Ruby tekintetében. Olyan intenzívvé és áthatóvá válik, hogy úgy érzem, mintha a lelkembe látna. Nincs mód arra, hogy elbújjak előle - és abban a pillanatban rájövök, hogy nem is akarok. A szüleim joggal aggódtak. Ruby fenyegetést jelent rájuk és mindenre nézve, amit ők elképzeltek rólam és a jövőmről.

    El sem hiszem, hogy erre csak most jövök rá.

    Szerelmes vagyok Ruby Jemima Bellbe.

Amit iránta érzek, az csodálatos, és nem fog elmúlni, bármennyire is próbálok nem tudomást venni róla. Erre az elmúlt hetekben jöttem rá igazán. Ruby belopta magát az életembe, mindent felborított, és megérdemli, hogy helyet kapjon az általa teremtett káoszban.