Save Me - Mona Kasten (magyar)

9

James

Percy pont az iskola főbejáratának előkertjében parkolt le a Rolls-Royce-szal. Az autónak támaszkodva állt, egyik kezében a mobiltelefonja, a másikban a sapkája. A sötét haján végigfutó ezüstös csíkok mintha napról napra jobban megnőnének. Amikor meglát, azonnal elteszi a mobiltelefonját, visszateszi a sapkáját, és felegyenesedik. Erre semmi szükség, és ezt ő is tudja.

    Lesétálok a lépcsőn, és a körülöttem lévő emberek készségesen félreállnak az utamból. Úgy látszik, olyan rosszul nézek ki, mint amilyen rosszul érzem magam. Ez mind ennek az átkozott rendezvénybizottságnak a hibája! Már bánom, hogy nem fogtam be a számat, és nem tartottam meg magamnak a viktoriánus parti ötletét. Amikor a tennivalók listájára gondolok, amit a többiek fogalmaztak meg utána, egészen másképp érzem magam.

Ha otthon rendezném a partit, mindent átadhatnék a szolgáltatóknak, és a kisujjamat sem kellene mozdítanom. De ebben az esetben én vagyok a szolgáltató, mint erre Ruby felhúzott szemöldökkel felhívta a figyelmemet.

    Ordítani  tudnék, ha arra gondolok, hogy egy egész félév van előttem tele ilyen találkozókkal. Eltekintve attól, hogy elviselhetetlennek tartom, hogy nem tudok részt venni az edzéseken.

    Az biztos, hogy nem így képzeltem el az utolsó évemet az iskolában.

    Amikor a kocsihoz érek, már csak be akarok pottyanni a hátsó ülésre, de mielőtt beszállhatnék, Percy megragadja a karomat.

- Uram, úgy látom, nincs jó hangulatban.

   - Csodálatos megfigyelőképességed van, Percy.

    Bizonytalanul néz ide-oda köztem és a kocsiajtó között. - Talán egy kicsit visszafoghatná a vérmérsékletét. Ms Beaufort nincs jó hangulatban.

    Egy pillanat alatt elfelejtődik a hülye rendezvénycsapat. - Mi történt?

    Percy egy pillanatra bizonytalannak tűnik, mintha nem lenne biztos benne, mit mondjon és mit ne mondjon nekem. Végül tesz egy lépést felém, és halkan azt mondja: - Épp most beszélt valakivel. Egy fiatalemberrel. Úgy hangzott, mintha veszekedés lett volna.

      Bólintok, és Percy kinyitja az ajtót, hogy beszállhassak a kocsiba.

    Szerencsére az ablakok sötétítettek. Lydia szörnyen néz ki. A szeme és az orra élénkpiros, és a könnyek sötétszürke nyomokat hagytak az arcán. Soha nem sírt még annyit, mint az elmúlt hetekben, és hihetetlenül dühít, hogy így látom, és tudom, hogy semmit sem tehetek ellene.

    Lydia és én mindig is elválaszthatatlanok voltunk. Ha az embernek olyan családja van, mint a miénk, nincs más választása, mint összetartani, bármi történjék is. Csak néhány napra emlékszem az életemben, amikor nem láttam az ikertestvéremet. Valahányszor rosszul van, furcsa érzés van a mellkasomban - és ő is ugyanezt érzi. Anyukánk elmagyarázta nekünk, hogy ez gyakran előfordul az ikreknél, és már korán megígértette velünk, hogy életünk végéig ápolni fogjuk ezt a köteléket, és nem kockáztatjuk meggondolatlanul.

    - Mi folyik itt?" - kérdezem, miután Percy beindította a kocsit.

    Nem válaszol.

    - Lydia...

   - Semmi közöd hozzá - sziszegi.

    Felvonom a szemöldököm, és addig nézem, amíg elfordul tőlem, és kibámul az ablakon. Azt hiszem, ezzel vége a beszélgetésünknek.

    Hátradőlök és én is kinézek. A színes fák olyan gyorsan haladnak el mellettünk, hogy elmosódnak egy homályos képpé, és azt kívánom, bárcsak Percy lelassítana. Nem csak azért, mert az otthon gondolatától is rosszul vagyok, hanem főleg azért, hogy több időm legyen megtörni Lydia hallgatását.