Save Me - Mona Kasten (magyar)

25

Ruby

Régen szerettem álmodni. Az álmaimban a lehetetlen lehetséges volt. Tudtam repülni, néha még varázsolni is, Oxfordba jártam, és nagykövetként beutaztam a világot. Az álmaim legtöbbször élénkek voltak, és annyira valóságosnak tűntek számomra, hogy másnap hiper-motiváltan mentem iskolába, és igyekeztem száz százaléknál többet nyújtani.

Most már utálom az álmaimat. A legtöbbjükben James a főszereplő, és azt akarom, hogy abbamaradjanak. Az éjszaka közepén felébredek - nem a rémálmoktól, hanem a lábam között lüktető érzéstől, mert azt álmodom, hogy magához húz és megcsókol. Azt álmodom, hogy megint felajánlja a magát a hallgatásomért cserébe, és ezúttal nem állítom meg, amikor kigombolja az ingét. Azt álmodom, hogy egy olyan világba vezet, ahol nem zár ki engem az életéből.

Ma reggel ismét forró arccal ébredek, a takaróval a lábam között. Nyögdécselve a hátamra gurulok, és egyik karomat a szememre teszem. Ez így nem mehet tovább. Valahogyan el kell érnem, hogy Jamest száműzzem a tudatalattimból, különben megőrülök. Hogyan felejtsem el őt, amikor az álmaim minden éjjel megmutatják, mi minden történhetett volna köztünk?

Megdörzsölöm a szemem, és az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúlok. Még csak hat óra van, tíz perc múlva úgyis megszólal az ébresztőórám. Fáradtan felülök, és megnézem az e-mailjeimet. Tegnap este óta nyolc új e-mailt kaptam. Lassan végigpörgetem őket, hátha van köztük valami fontos.

Amikor meglátom, ki az utolsó e-mail feladója, olyan gyorsan felülök az ágyban, hogy egy pillanatra megszédülök.

Van egy e-mail a postaládámban a St Hilda felvételi biztosától.

Lélegzetvisszafojtva nyitom meg az üzenetet.

Kedves Ruby!

Nagy örömmel meghívom Önt egy interjúra az oxfordi St Hilda's College-ba. Gratulálok az első kiválasztási folyamat sikeres teljesítéséhez.

A levél folytatása már nem érdekel. A sikolyom olyan hangos, hogy az egész házban visszhangzik. Ember berohan a szobámba, én pedig kiugrom az ágyból. Kell egy pillanat, mire megtalálom az egyensúlyomat, de amikor sikerül, elé tartom a telefont. Ugyanabban a pillanatban elkezdek fel-le ugrálni.

- Ó, Istenem!- kiáltja, megragadja a kezemet, majd körbeugrál velem. - Ó, Istenem, Ruby!

Aztán olyan gyorsan szaladok le a lépcsőn, hogy majdnem az orromra esek. Apa már begurult az előszobába a tolószékével, anya tágra nyílt szemekkel jön ki a konyhából. Ünnepélyesen felemelem a telefont. - Meghívtak az interjúkra!

Anya a szájára csapja a kezét, apa pedig felhördül. Ember átkarolja a derekamat, és szorosan magához ölel. - Annyira örülök neked! De azt sem akarom, hogy elköltözz.

- Csak meghívtak az interjúkra, ez nem jelenti azt, hogy fel is vesznek. Különben is, Oxford csak két órányira van innen. Annyira izgatott vagyok, hogy nem bírok egyhelyben állni. Az álmom, ami évek óta végtelenül messze volt, most sokkal közelebb került. Szinte fel tudom fogni, hirtelen minden olyan valóságosnak tűnik. Az egész testem bizsereg az energiától.

- Mindannyian tudjuk, hogy a kisujjadból kirázod azt az interjút - mondja apa, és Embernek és nekem nevetnünk kell a szóhasználatán. - Nem lesz más választásuk, mint hogy felvigyenek.

Olyan szélesen vigyorgok, hogy a szám sarkai elkezdenek fájni. De én sem tudom abbahagyni. Rég nem örültem már ennyire semminek.

- Annyira büszke vagyok rád, édesem. Anya csókot nyom a fejem tetejére, és magához húz. Miután elenged, odahajolok apához, aki szintén megölel.