Save Me - Mona Kasten (magyar)

32

Ruby

Éppen akkor csengetnek, amikor Jenga-játék közben kihúzok egy fatömböt. Összerezzenek, és a karom rándulásától az egész torony összeomlik. Anya, apa és Ember kifütyülnek, én pedig halkan káromkodom.

    - A következő körből kimaradsz - mondja anya, és a kezét dörzsöli. Ő a legjobb közülünk, és szinte soha nem veszít.

    Miután mesélek a családomnak az utazásomról, és megmutatom nekik az Oxfordról készült fotókat a laptopomon, együtt vacsorázunk, majd úgy döntünk, hogy a délutánt játékkal töltjük. Ez már a harmadik kör Jenga és én már kétszer vesztettem. Beismerem a vereségemet, és felállok. Míg a többiek elkezdik visszarakni egymásra a kis fadarabokat, én az ajtóhoz megyek. A szemem tágra nyílik, amikor meglátom, ki áll ott. - Lydia?

Teljesen összetörtnek tűnik. Az arca kipirult, és a szemei teljesen feldagadtak. Egy lépést teszek felé, de ő azonnal felemeli a kezét, hogy megállítson. - James itt van?

    Megrázom a fejem. - Nem. Mi történt? - kérdezem riadtan.

    Lydia úgy tűnik, egyáltalán nem hall engem. Kiveszi a telefonját a kabátja zsebéből, és tárcsáz egy számot, mielőtt a füléhez nyomná. Zokniban kimegyek, és megragadom a karjánál fogva. Sürgetően ránézek. - Mi történt?

    Csak a fejét rázza.

    - Cy? Én vagyok az - mondja hirtelen. - James veled van?

    Amikor Cyril mond valamit a telefon másik végén, megkönnyebbülés terül szét az arcán. - Hála Istennek.

Megint hallom Cyril hangját a másik végén, de nem értem, mit mond. Bármi is az, Lydia arckifejezése ismét elsötétül.

    - Oké. Nem, majd én megyek. - Mond még valamit, és Lydia gyors pillantást vet rám. - Igen. Egy perc múlva találkozunk.

    Miután leteszi a telefont, meg akar fordulni, és visszasétál a kocsihoz, amelynek Percy nekitámaszkodik. Ő is olyan nyugtalannak tűnik, hogy a gyomromban süllyedő érzés terjed szét.

    - Lydia, kérlek, mondd el, mi történt - ismétlem.

    Megáll, és a válla fölött rám pillant. - Nem tehetem.

    - Hadd menjek veled - mondom hirtelen.

    Kinyitja a száját, majd újra becsukja. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.

    Intek neki, hogy várjon egy percet. Aztán visszarohanok a házba, belebújok a csizmámba, felkapom a kabátomat és a kötött sálat, amit apa készített nekem. Rákiáltok a családomra, hogy egy pillanatra el kell ugranom, és leveszem a kulcsomat a bejárati ajtó melletti kampóról. Menet közben a nyakam köré tekerem a sálat. Lydia úgy néz ki, mintha legszívesebben visszatartana, de egyszerűen nincs hozzá ereje.

    Újabb szó nélkül eltűnik a kocsiban. Köszönök Percynek, aki kurtán biccent, majd én is beszállok a kocsiba. Lydia leül arra az ülésre, amelyet James szokott elfoglalni. A szemei üvegesek, és a piros kabátja szegélyével babrál. Legszívesebben a kezéért nyúlnék, de nem merek.

    - Az ajánlat még mindig áll. Mármint ha beszélgetni akarsz - mondom halkan.

Lydia összerezzen, mintha kiabáltam volna vele. Felnéz, és könnyek csillognak a szemében. A gyomromban lévő süllyedő érzés minden másodperccel egyre rosszabb lesz, amit a jelenlétében töltök. Mi történhetett, hogy ennyire összetört? Hirtelen egy szörnyű gondolat jut eszembe. Felnézek. A piros lámpa nem ég, ami azt jelenti, hogy Percy nem hall minket. Kicsit előrehajolok.