Save Me - Mona Kasten (magyar)

11

James

    A mintázat, ami a papíron végigfut, elég lenyűgözően néz ki. A hegyes fekete cikcakkok, az apró spirálok és a kusza körök szinte háromdimenziósnak tűnnek. Olyan, mintha csak ki kellene nyújtani a kezed, hogy belenyúlj a képbe. Mindig meglepődöm, hogy mi mindent ki lehet kihozni firkálásból. És milyen sikeresen eltereli a figyelmedet - például arról, hogy a haverjaid alig pár száz méterre tőled a sportpályán edzenek a jövő hétvégi meccsre. Vagy arról, hogy még pontosan egy órát és tizenegy percet kell ebben a teremben töltenem.

    - James!

    Felnézek. A rendezvénycsapat minden tagja engem bámul. - Mi van?

   - Még csak nem is figyelt! - kiabálja Jessalyn, és felháborodottan néz Rubyra, mintha az ő hibája lenne, hogy nincs kedvem ezekhez a haszontalan találkozókhoz.

    - Akkor megismétlem még egyszer - mondja Ruby nyugodtan, és az asztal túloldaláról rám néz. - Jelmezekre van szükségünk, hogy lefotózzuk a plakátunkat. Van egy kölcsönző a Gormseyben, de látszik, hogy a ruhák nem valódiak, hanem műanyagból készültek.

    - Gormsey? - kérdezem zavartan.

    - Ahol én lakom - magyarázza lassan.

    Soha nem hallottam még róla.

    Azon tűnődöm, vajon milyen házban lakik Ruby. Hogy néznek ki a szülei. Vajon vannak testvérei?

    Olyan dolgok, amiknek nem kellene érdekelniük.

    - A múltkor azt mondtuk, hogy a fotót a lehető leghitelesebbé szeretnénk tenni. De nem olyan könnyű jó jelmezeket találni. A Beaufort már jó százötven éve létezik, nem igaz?

     Mindent megtesz, hogy kedvesen beszéljen hozzám, de ez nem változtat azon a túlságosan is ismerős hideg érzésen, ami az ereimben fut végig.

    Sejtem, mi következik.

    - Nem tudnád megkérdezni a szüleidet, hogy kölcsön tudnának-e adni néhány ruhát abból az időből?

    Bárcsak tovább firkálhatnék a jegyzetfüzetembe. Vagy lennék valahol máshol - például a lacrosse pályán. Ott senki nem akar tőlem semmit, csak futhatok, rambózhatok, manővereket hajthatok végre, gólokat lőhetek, és szabad vagyok. A pályán el tudok felejteni mindent. Itt eszembe jut, hogy ki vagyok, és mi vár rám a jövőben.

    Megköszörülöm a torkomat. - Sajnos ezt nem tehetem meg.

    Ruby úgy néz, mintha ezt a választ várta volna. - Oké. Megkérdezhetem, hogy miért?

    - Nem, nem kérdezheted meg.

    - Más szóval nem akarsz segíteni nekünk - mondja nyugodtan.

    - Nem tudok vagy nem akarok , az nem számít. A válaszom ugyanaz marad.

Az orrlyukai enyhén kitágulnak, miközben igyekszik megőrizni a nyugalmát. Nem igazán sikerül neki, és elég mulatságos nézni őt. Próbálok nem tudomást venni arról a tényről, hogy nagyon csinos. Még sosem láttam ilyen arcot, mint az övé: Pisze orra nem illik a szája körüli büszke vonalhoz, a macskaszemei nem illenek az orrán lévő szeplőkhöz, és a frufruja nem illik szív alakú arcához. De furcsa módon minden tökéletesen összeáll. És ez annál szórakoztatóbb lesz, minél többször látom őt.

Nem tudom megmagyarázni, miért vesztettem el tegnap ennyire a türelmemet. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki azzal vádolt, hogy gazdag, elkényeztetett szemétláda vagyok. Ruby sem először vádolt meg ezzel. Nem tudom, miért hatottak rám ennyire a szavai, de valamit kiváltottak belőlem - és ez nem tetszett. Nem ismerek magamra - és a barátaim sem. Egyikük sem kérdezett ma az esetről, és reméltem, hogy gúnyt űznek a reakciómból, és nem veszik komolyan a dolgot. De a hallgatásuk és sokatmondó tekintetük csak még nagyobb súlyt és értelmet adott Ruby szavainak.