Save Me - Mona Kasten (magyar)

18

Ruby

    Ember és én a szombatot pizsamában töltjük. Anya és apa a barátainkkal vannak, mi pedig kihasználjuk, hogy elfoglalhatjuk a konyhát, és csokis sütiket sütünk. Éppen azon vagyunk, hogy meggyőződjünk róla, hogy a keverőtál tényleg üres-e, amikor csengetnek. Ember és én is felriadunk, és egymásra meredünk. Aztán hihetetlen sebességgel az orromra koppintom az ujjamat. Ember kínjában felnyög, amikor rádöbben a vereségére, és elrobog az előszoba felé.

    Nem sokkal később egy pimasz, ismerős hangot hallok. - Szia, te vagy Ember? Én vagyok Lin. Hol van a húgod? Beszélnem kell vele!

    Mielőtt még pislogni is lenne időm, Lin már ott áll előttem, és a kezébe veszi a telefonját. - Ne mondd, hogy tényleg te vagy az!

    Egy pillanatig csak bámulni tudom. Lin most először jár nálam. Eddig csak néhányszor jött értem, és mindig az út mellett várt a kocsiban. A jelenléte tulajdonképpen idegessé kellene, hogy tegyen. Elvégre a Maxton Hallba jár, tehát annak az életem a része, amit mindenáron távol akarok tartani a családomtól. De minél tovább látom őt a konyhánkban állni, annál inkább rájövök, hogy ennek az ellenkezője igaz. Örülök, hogy idejött. A múltkori vitánk egyértelműen megmutatta nekem, hogy nem csak iskolai barátok vagyunk, hanem többek is lehetnénk. Talán itt az ideje, hogy egy kicsit meg merjek nyílni.

    Szándékosan újra a számba dugom a spatulát, hogy ne kelljen válaszolnom. Lenyűgözve, Lin még néhány lépéssel közelebb lép, míg végül pont előttem áll, és a telefonját olyan közel tartja az orromhoz, hogy hátra kell dőlnöm, hogy egyáltalán lássak valamit a sötét fotón.

   Hátulról mutatja Jamest, amint valakit cipel, akinek a karja szorosan a nyaka köré tekeredik, és az arcát a nyakába temeti. Nem látszik, hogy az illető én vagyok, de ettől függetlenül a forróság felszökik az arcomra. Vajon hány kép létezik még erről a pillanatról? És hogy Lin honnan szerzett róla tudomást.

    - Ruby? - kérdezi Lin, a hangja hirtelen sokkal kevésbé pimasz. - Mi történt tegnap?

    - Cyril buliján voltam - mondom végül. - Ezt már mondtam neked.

    - Igen. De én azt akarom megtudni, hogy mi történt.

    - Hogy mi történt hol? - kérdezi Ember, kikapva Lin kezéből a mobiltelefont. A szája tátva marad, ahogy a fényképet bámulja. - Tényleg te vagy az?

    - Igen - ismerem be, és nagyot nyelek. Ez a nap Emberrel valójában arra volt hivatott, hogy elterelje a figyelmemet. Meg akartam szabadulni a tegnap este gondolatától, és elérni, hogy ne kavarogjanak a gondolataim. Ami tegnap történt... azt sem tudom, mi történt igazából. Arról nem is beszélve, hogyan fejezzem ki szavakkal, vagy egyáltalán hogyan kezeljem.

   - Mondd el azonnal, mi történt tegnap - követeli a nővérem a "nem tűrök el semmilyen ellentmondást" hangnemben, amit egyértelműen anyától örökölt.

    Lehajolok a sütőhöz, hogy megnézzem a sütiket. Sajnos még nem készek, és nem tudnak megmenteni Lin és Ember kérdő pillantásaitól. Halkan sóhajtok, visszadobom a spatulát a tálba, majd biccentek az étkező felé. Miután leülünk, elkezdem előadni a történetet.

    A történetem végén mindketten teljesen más arckifejezéssel néznek rám. Liné elsősorban szkeptikus. Ember viszont az egyik kezére támasztotta az állát, és álmélkodva mosolyog rám.

    - Ez a Beaufort tényleg kedves srácnak tűnik - sóhajtja.

   - Pedig nem az! - mondja Lin hitetlenkedve. - A srác, akiről az előbb beszéltél az nem lehetett James Beaufort.