Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

I.

Szórakozottan kattogtattam a tollam a JBL hangszóróból kiszűrődő zene ütemére. Attila, a főnököm úgy hallgatta ezeket a számokat, mintha az elmúlt kb. 2 évben nem folyna Valmar a csapból is. Szó se róla, semmi problémám nem volt a zenével, de mióta tudjuk, hogy egy cégösszeolvadás következtében mi is belekeveredünk a fiúk menedzsmentjébe... nos, az irodában töltött órák nagy részében a duó slágerei dübörögtek.

- Un poco de FUEGO AYYY – ordította az arcomba, miközben elvetődött az íróasztalomon.

Ekkor kattant a kilincs és három érdeklődve pislogó férfi lépett be az ajtón, nyomukban a recepciósunk, Gina. Ő ezután sietve távozott. Szerintem azért, hogy nehogy hangosan felröhögjön a klienseink jelenlétében. Az újonnan érkezők közül a legmagasabb csak szélesen elvigyorodott, míg társának szemöldöke az égig szaladt és láthatóan abszúrdnak találta a helyzetet, de ő sem bírta mosoly nélkül. A harmadik szakállas, köpcösebb alkatú pedig inkább egyszerűen csak nem hitt a szemének. Próbáltam én is visszafojtani a hangos, vinnyogva röhögést, így arcom a roppant giccses „Legjobb Kolléga" feliratú bögrém mögé rejtettem és csak halkan kuncogtam. Attila pár másodperc után felpattant és örömmel csapott Milán kezébe.

- Nos, velünk ilyen együtt dolgozni! – hangja azonnal átcsapott az üzletember szerepéhez méltóbbá - mondjuk, csak egy fokkal. Erőt vettem magamon és felálltam székemből, lesöpörve sötét farmeromról a képzeletbeli morzsákat és megkerülve asztalom, neki támasztottam fenekem, majd vártam mi következik – Üdv nálunk fiúk! – nyújtott kezet felettesem először az ismeretlen fiatalembernek, majd sorban bemutatkozott a többieknek is. Attila bal karjával megfogva derekam picit közelebb tessékelt – Hadd mutassam be Nektek az én jobb kezem – erre kicsit felvont szemöldökkel néztem rá. Hivatalosan valóban az asszisztense vagyok, ő pedig "turnémenedzseri" posztban tündököl. De ezt sok pontban meg lehetne támadni. Látva arckifejezésem máris javította: - vagyis inkább társam, Anna.
- Pécsi Anna – nyújtottam jobbomat és magamban már jó kommunikációs szakemberhez méltóan kategorizáltam is a kézfogásomra adott válaszokat. Miki keze meleg tapintású, a zenéléstől kialakul bőrkeményedései viszont egyértelműen érezhetők, de lazán tartotta kézfejem az övében. Milán láthatóan koncentrált a szemkontaktusra, és egyszerűen, de határozottan fogadta gesztusom. És Peti... nos, ő úgy mélyedt a tekintetembe, mintha valamit kiolvasni akarna belőle. Komoly arcot vágott és a kelleténél picit jobban szorított kezemen, mire halkan felszisszentem. – Hm.. ez elég... férfias volt – jegyeztem meg szinte suttogva, de valószínűleg hallotta, mivel egy csekély bűnbánatot is rejtő vigyor jelent meg ajkain:

- Ne haragudj, nem volt szándékos...

- Marics nem mindig bír a férfiassága mutogatásával – heccelte társa a kétértelmű mondattal és könyökével meglökte „támadómat".

- Ezt nem lehet nem mutogatni tesó! Ez kiszúrja a szemet – kacsintott rá a másik egy hatalmas vigyorral. Attila kellemetlenül felröhögött és a tárgyaló asztal felé intette a fiúkat.

- Látod Annusom, ez hiányzott nekünk! Egy kis tesztoszteron!

Imádtam a főnököm, de rém kellemetlenül viselkedett. Szívem szerint elmondtam volna a véleményem, hogy számomra ez inkább óvoda, különösen az ő „fangirl" cselekedeteivel, de az egyetlen amit megengedtem magamnak, egy néma szemforgatás volt. Követtem őket a tárgyalóba és leültünk az ovális asztal köré. Attila helyet foglalt az asztalfőn, én a jobbján, újdonsült ügyfeleink, pedig velünk szemben helyezték kényelembe magukat. Felettesem pár papírt összeigazított, valószínűleg, hogy ismét előadja az üzletembert. Természetesen a partner-példányokról megfeledkezett, így én mindegyik srác elé tettem egy-egy saját példányt a papírokból, hogy ők is tudják követni miről is van szó. Első körben, ismertettük, hogy mi az, amit a mi csapatunk elvár, mint a menedzsment munkatársai. Ezután a következő 3 hónap eseményeit is sorra vettük.