Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XXIV.

- Biztos, hogy soha többet nem iszom - ültem fel a konyhapultra másnap reggel és egy nagy adag vizet próbáltam magamba imádkozni, de a gyomrom minden ellen tiltakozott... még az ellen is, ami csak a gondolataimban jelent meg. Peti pimaszul mosolygott rám és csúfolódva bólogatott:

- Ennél tipikusabbat nem mondhattál volna.

- Az is tipikus, hogy az emberek meg akarnak halni ha másnaposak?

- Majd belejössz - legyintett. Én csak egy szenvedő sóhajjal hajtottam a fejem az ablaknak és némiképp végigborzongtam a gondolatra is, hogy újra alkoholhoz nyúljak.

- Nem akarok - jelentettem ki egyszerűen és inkább még egy kis vizet legurítottam.

Ő beleharapott az óriási szendvicsbe amit összerakott magának, aztán átültünk az étkezőasztalhoz. Székére támaszkodtam a lábam és azon morfondíroztam kellene-e és mégis hogyan kellene előállnom a Márkos sztorival. Végül inkább bemelegítő kérdésekkel kezdtem, ami természetesen alapvetően is érdekelt, de a saját dolgaim eddig elnyomták kíváncsiságom:

- Hé... - kezdtem - egyébként azt még mindig nem tudom, hogy kerültél ide tegnap?

- Te adtál kulcsot - magyarázta két falat között. Picit megforgattam a szemem, mert mind a ketten tudtuk, hogy valójában a körülményekre voltam kiváncsi és nem az igazi hogyanra. Nagyot nyelt aztán megrántotta a vállát és tőle nem megszokott komolysággal folytatta. - Elég gyorsan sikerül haladgatni a filmmel. Jobban megy a dolog, mint gondoltam volna... - láttam, hogy nagyon büszke magára, de ennek ellenére megrántotta a vállát, mintha nem lenne olyan nagy ügy - Meg elvileg elégedettek is velem.

- Mert profi vagy - nyomtam egy puszit az arcára, amit csak egy kacsintással díjazott más folytatta.

- Szóval gondoltam megleplek... nem tudtam, hogy épp óriási tivornyákban vagytok. Holnaptól meg amúgy is menetelünk a koncertekkel... - sóhajtott - Szóval csak szánok már időt az asszonyra - elmosolyodtam a megszólításon és igyekeztem valamennyire elrejteni a csalódottságomat.

- Tudom...

Bármennyire is nehéz volt így közös időt találni, nyilván ezt vállaltam. De azzal is tisztában voltam, hogy a koncertszezon még inkább súlyosbítja majd a dolgot és fél lábbal már ezt tapostuk... innen pedig csak húzósabb lesz a helyzet.
Azzal együtt, Petit is féltettem, mert borzasztóan őrült tempóban hajtotta magát. Viszont akárhányszor megosztottam vele az aggodalmam, mindig következetesen azt mondta, hogy addig akar mindent szakítani amíg bírja és nincsenek egyéb kötelezettségei, mint például a családalapítás. Ez a gondolat több okból is megmelengette a lelkem, hiszen jelenleg én álltam a legközelebb ahhoz, hogy ebben partnere legyek (természetesen majd idővel) és meglepődtem azon, hogy mennyire előre gondolkozik. Nagyon szerettem, hogy egyfelől egy bulihuligán, aztán meg olyan okosan keveri a kártyákat, hogy az ember dobott rajta egy hátast. Őszintén nem néztem volna ki belőle, de mindig tartogatott ilyesfajta meglepetéseket.
Ettől függetlenül a féltés mindig ott motoszkált, ahogy most is... épp letudta a forgatásos köröket és már készült is, hogy énekeljen a közönségének és óriási bulikat csapjon.
Na jó, meg egy önző dög is voltam és jobban örültem volna ha fetrenghetünk a TV előtt vagy ilyesmi. Gondolatmenetemből a sóhajtása rángatott ki:

- Még mindig nem értem miért nem jössz el velünk - szemeivel úgy pásztázta az arcomat mintha arra oda lenne írva a válasz, de azt is láttam, hogy ez még mindig labilis talaj, mert nem csak nem érti az érveim, de kicsit zokon is veszi.

- Nem tapadhatok rád... - feleltem szinte suttogva és beleharaptam a szendvicsébe. Nem kellett volna, épp csak le tudtam nyelni, mielőtt kifordult volna a számból. Inkább újra a vizem vettem a kezembe, hogy segítsen hidratálni és legyőzze az alkohol okozta nehézségeket. Peti pár másodpercig hallgatott és az asztalt bámulta. Végül mélyen beszívta a levegőt és úgy ejtette ki szavait, hogy csak egy rövid pillantást vetett rám.