Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XIX.

Egyszerűen nem bírtam magammal. Már nem is számoltam hanyadik kávét döntöttem le, csak és kizárólag azért, hogy jobban teljen az idő.

Ahhoz képest, hogy pár napja mennyire hevesen tiltakoztam minden nemű érintkezést tekintve, most - bármennyire is fájt bevallanom magamnak - reménykedtem, hogy nem maradok hoppon. Akárhányszor végigfuttattam az agyamon egy-egy jelenetet, a fejem tetejétől a talpamig végigfutott valami furcsa borzongás... ez egyszerre töltött el boldogsággal, aztán meg aggodalommal... Ilyenkor rendre elkezdtem sorolni magamban az érveket, hogy miért nem szabadna semmilyen borzongásnak jelentkezni (példának okáért a munkám elvesztésének lehetősége elég nyomós érv volt), aztán viszont jöttek azok a jólismert hülye kisördögök és elkezdték sorolni, hogy miért kellene mégis borzongani (nekik pedig Marics szívtipró mosolya és félmeztelen teste volt az elég nyomós érv).

Végső kétségbeesésemben Kittit hívtam fel amíg a mosógépen ülve próbáltam megtalálni az aranyközéputat: Hogyan csípjem ki úgy magam, hogy ne legyek kicsípve?

- Áááá - sipította - én tudtam, hogy ti nem szabadultok egymástól! Mit veszel fel?

- Hogy hogy mit? Kitti nem bálba megyünk, hanem áthívott meccset nézni - feleltem, miközben kutattam a szemöldökcsipeszem után. Mondjuk az alaposságom egy kicsit ellent mondott a hangomba erőltetett lazaságnak.

- Aha. Meccset nézni. Mert te akkora rajongó vagy... Pontosan tudom anyukám, hogy minek mész át... - nagyot sóhajtottam és visszaültem a mosógép tetejére. Úgy éreztem eljött a pillanat, hogy végre valakinek a legnagyobb őszinteséggel beszéljek az egészről. Végigmértem a tükörképem, aki most kicsit szomorkásan és kicsit csalódottan nézett vissza rám. Sőt asszem felfedeztem egy reménytelen tinilányt is a saját tekintetemben.

- Kitti... Igazából én csak vele szeretnék lenni - vallottam be és néztem ahogy tükörképem válla leereszkedik a megkönnyebbüléstől, azonban szeme még mindig picit szomorúan csillogott.

- Jaj de édes vagy! Hát megzabállak - gügyögte - Nem mintha ez meglepetés lenne - felvontam a szemöldököm és mintha látná, a telefonomra néztem.

- Hé! Kérlek légy rám büszke! Akkor is ha eddig is nyilvánvaló volt, hogy itt nem csak testi vonzalom van...

- Persze, hogy büszke vagyok, na! Ezt a "jaj de jó barátok vagyunk" dumát úgysem lehet sokáig húzni. Mi a terved? Egyből a nyakába ugrasz és közlöd, hogy öregedjetek meg együtt? - megforgattam a szemem.

- Vagy inkább lapítok és reménykedem, hogy nem esek nagyon pofára - húztam el a szám. - Kitti, tényleg jó barátok vagyunk és akármennyire is kedvelem Petit, sokkal-sokkal fontosabb, hogy ne távolodjunk el. Úgyhogy nincsenek megváltó terveim, inkább majd csak... úszom az árral vagy ilyesmi. Csak talán kicsit karakánabban mutatom ki, hogy mennyire nincs ellenemre semminemű közelsége.

- Jó! De azt is tedd meg, hogy nem hangoztatod neki folyton az önmegvalósítós-szinglinő dumát... különben biztos, hogy ha esetleg kacsintgatna feléd, akkor sem fog - összepréseltem ajkaim. Lehet, hogy van valami abban amit mond. Az is lehet, hogyha nem mondom el Maricsnak ötszázszor, hogy mennyire nem akarok még gondolni sem egy kapcsolatra, akkor már rég lépett volna? Megráztam a fejem... azért ennyire nem kell elszállnia a gondolataimnak.

- Igazad van - ismertem be. - Megígérem! Egy szó se függetlenségről... most én leszek a csaj akit meg kell menteni.

- Hát szívem, szerintem ez a csávó nem a megmentős hanem az elrablós típus, de te tudod... - felnevettem barátnőm mondatán, majd tovább hallgattam az énekesről alkotott elméleteit, miközben igyekeztem valami "no make-up" make upot feldobni.