Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XXIII.

A hetek szinte úgy robogtak el mellettünk, mint amikor az állomáson ácsorogva elsuhan melletted egy sebes vonat és mire kettőt pislogsz a hangos robajban, már nem maradt semmi csak az egyre lassuló menetszél és a halkuló dübörgés.

Panaszra azonban nem lehetett okom. Tökéletes összhangban éreztem magunkat. Működött az "élni és élni hagyni" elv, kiélveztük a kapcsolatok elejét jellemző "mézesheteket", ugyanakkor a barátainkra is bőven szántunk időt - ami részemről mondhatni új élménynek hatott. Sokszor szabadultam el "csajoskodni" - ahogy Peti nyekergő hangon hívta az összes programom a barátnőimmel - és mind Lilla, mind Kitti egyre-egyre közelebb került hozzám.

Majd mire berendezkedtem az albérletbe, kezdődött egy újabb költözéses hajcihő: a fiúk ugyanis úgy döntöttek itt az idő, hogy megszabaduljanak a legénylakástól. Egész pontosan kiderült, hogy ez a kapcsolatunk kezdete előtt is téma volt, viszont Marics valamiért úgy ítélte kérkedésnek hatna erről beszélni, amikor én épp albérletet vadászok.

Persze, rendre előkerült a téma, hogy miért nem költözöm hozzá, meg minek fizetek egy halom pénzt mikor időm nagyrészt nála töltöm vagy épp fordítva, ő nálam. Ez a téma általában hosszú órákon át tartó eszmecserét eredményezett, hiszen részben teljesen igaza volt... Másfelől én élveztem a függetlenség érzését és a biztonságot, hogy bármikor hazamehetek, ha valami nem oké... de őszintén, ezt kerek-perec sosem mondtam ki neki. Ellenben az nem volt rossz ütőkártya, hogy mindkettőnknek most lett meg a saját kis kuckója, a saját igényei szerint, ahol igazán otthon lehetünk, mikor a másik épp el van havazva.

És hát az elhavazás... Tele voltunk munkával. Viki egyre több dolgot bízott rám, már nem csak Attila árnyékaként mozogtam, ellenben muszáj voltam mellette is megmaradni, mert egyedül viszont nem győzte a "nagy halakkal" járó feladatokat.

Szép lassan kezdett elindulni a koncertszezon, ráadásul a fiúk már a média más területeire is kacsintgattak, közben az újabb és újabb arcok is folyamatosan kerültek elő, így gyakorlatilag napról napra változtak a feladatkörök a cégen belül. És mivel kedvesem csillaga szintén szárnyalt, nem különbül ő se tudta néha már, hogy hol kezdődik és hol végződik a napja. Talán ez a kiegyensúlyozott kapcsolat titka: ne legyen idő vitára.

Illetve még egy fontos dolog: részemről én kifejezetten örültem, hogy érezhettem Peti hiányát. Nyilván ez egy kettős érzés, de számomra ez is valami szokatlan élmény volt.

Ő ezt picit másképp kezelte, sokszor nyafogott, de ez engem csak mérhetetlenül büszkévé tett, hiszen nem csak az volt új, hogy bennem legyen hiányérzet, hanem az is, hogy valaki rám is folyamatosan gondol és velem szeretne lenni.

Tehát összességében szinte szárnyaltam minden nehézség ellenére. Úgy éreztem az életem minden pontjában szépen haladok előre, egyre inkább látom, hogy mi az amit Én, személyesen, Pécsi Anna szeretnék és nem azt kerestem, hogy mit várnának mások. És basszus működött! Természetesen adódtak nehézségek, de azokat is inkább csak új és új esélyeknek tekintettem a bizonyításra. Bizonyításra magamnak.

Ebben a szárnyalásban töltöttünk épp pár teljesen elszeparált napot. Marics elutazott pár forgatási napra, ami nem csak zsúfolt volt, de ráadásul hajnaltól éjszakába nyúlott, így még az üzenetváltások is ritkaságnak számítottak. Na, ez például már nálam is elérte a nyafogásküszöböt és rettenetesen vártam, hogy végre legyen egy kis szünete a filmes munkálatokkal. Azonban nekem is jelenésem volt egy Parkos koncerten, ami ráadásul kivételesen nem munkaügyi dolog volt, hanem egyszerűen csak megígértem Kittinek, hogy elmegyünk.

- Végre, végre szabadtéri koncertek - visított a villamoson és felém nyújtotta a kezében lévő üveget. Elvigyorodtam és nagyot húztam a tartalmából, ami a gondosan bekevert fröccsünk volt. Összehúztam ajkaim a bor fanyar ízére, de barátnőm csak folytatta - Tudod, hogy gyűlölöm ahogy szaglanak az emberek a zárt tereken...