Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XXVIII.

Miután átengedtem szívem választottját a többi olyan embernek, akinél szintén ezt a pozíciót töltötte be - így tehát elindultak koncertezni - , összekapartam magam és amint Lilla visszajelzett, hogy készen áll, azonnal feléjük vettem az irányt.

A házuk az egyik felkapott agglomeráció béli városkában helyezkedett el, gyönyörű családi házak között. Sokszor beszéltünk róla Márkkal, hogy erre felé kellene nekünk is nézelődni, amint túl vagyunk az esküvőn, hiszen a családalapításba belevágni itt csodálatos lenne... akkor még úgy tűnt, ez pikk-pakk itt lesz, most pedig olyan távolinak érződik, mintha fényévekre lenne.

Meglepetésemre ezek a gondolatok már nem az idegeimet borzolták... sokkal inkább megkönnyebbülten mosolyodtam el és hálás voltam azért, hogy azt az életet élhetem amit most élek.

- Na végre - üdvözölt a bejárati ajtóban barátnőm és erőteljesen magához szorított. - Anna, teljesen kivagyok!

- Azt hallottam... meg is ijedtem tőled - vallottam be, miközben betessékelt a lakásba.

Mint mindig, patikai rend és tisztaság uralkodott ami egyszerre volt köszönhető Icának a takarítónőnek, illetve Lilla minimális OCD-jének. Szinte féltem rálépni a gránit járólapra, mert olyan tükörfényesre volt sikálva, hogy szinte láttam magam előtt, ahogy elcsúszom rajta. Szórakozottan szinte ráugrottam a hófehér, pihe-puha bolyhos szőnyegre és ledobtam magam a kanapéra. Lilla kicsit furcsán nézett rám, de inkább nem firtatta a dolgot. Helyette leült a kanapé végére és a dohányzóasztal, szintén gránit lapjára mutatott:

- Már megfőztem a kávét, egy percet sem vagyok hajlandó tovább várni! Mi ez a Marics sztori? És a legfontosabb... MIÉRT A NETRŐL KELLETT MEGTUDNOM?

- Ahj - egy pillanatra arcom eltakartam a kezeimmel - Ne haragudj, kérlek... el kellett volna mondanom. Legkésőbb akkor, amikor eldöntöttük, hogy felvállaljuk. Bár ez elég hülye kifejezés... mintha, valami tiltott dolog lenne.

- És miért nem tetted? - hála az égnek csak minimális neheztelést hallottam ki szavaiból. Ajkamba haraptam, mert első blikkre magam sem voltam tisztában a válasszal.

- Azt hiszem csak olyan gyorsan történt minden... - nem mertem neki bevallani, mert még magamnak is nehéz volt: de azt hiszem attól is féltem, hogy rajta keresztül visszajut az infó Márkhoz, ő pedig majd ideje korán kezdi játszani a kis játékait és jelenetet rendez. - Nem sokan tudtak róla egyébként... legalábbis részemről. Nekem volt, hogy úgy mondjam "tétje" - mutattam kezeimmel az idézőjeleket a levegőbe. - Az a helyzet, hogy már több, mint 2 ... sőt, lassan 3 hónapja tart hivatalosan is a dolog és nagyjából 1 hete vettem rá magam, hogy bevalljam a főnökömnek.

- Óóó - adott hangot felismerésének - Hát persze... házinyúlra nem lövünk.

- Pontosan - bólintottam - És tudod, mikor még csak kerülgettük egymást, már akkor lebuktunk és kaptam egy kis fejmosást.

- Lebuktatok?

- Hát... - túrtam hajamba - az aréna koncert után melegedtünk össze először ahol a biztonságkamera felvette, ahogy épp csókolózunk. Ezt elég nehéz lett volna kimagyarázni.

- Te kis huncut... - lökte meg finoman a vállam - Biztos nem feltételezek rólad ilyen bulikban smárolgatást, ha 1 évvel ezelőtt kérdeznek erről. És hogy volt tovább?

- Nos - kezdtem összefoglalni - lényegében egy ideig ment a huza-vona, találkozgattunk, én ott aludtam, ő nálam aludt... aztán volt egy kis féltékenységből eredő balhénk, meg aztán még egy. És végül kibökte, hogy szeretné ha megpróbálnánk... én meg egészen addig elnyomtam a nyilvánvalót. Szóval belevágtunk...