Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XXVI.

- Jó lesz az úgy, csak menjünk már - a rekedtes hang türelmetlenül szűrődött be a nappaliból.

- Nem is látod, akkor honnan tudod? - kérdeztem vissza kiabálva, de a mondat végére lejjebb vettem a hangerőt, mert időközben észrevettem Marics mását az előttem lévő tükörben. Hátát az ajtófélfának vetette és a plafont bámulta.

- Mostmár látom. Hibátlan - felhúztam az orrom, hogy fintorogjak egyet.

- Roppant meggyőző vagy. Mindegy...

- Jaj, ne duzzogj már - ezek szerint teljesen kihallatszódott a hangomból az elégedetlenség. Inkább nem is figyeltem rá és megkerülve az ajtó felé indultam, erre rácsapott a fenekemre és közelebb rántott magához. Már épp szóra nyitottam volna a szám, hogy elsírjam a bánatom, hogy nem tetszik rajtam ez a nadrág, nagynak érzem benne a combom és a felsőm is lehetne picit hosszabb, mert így kihangsúlyozza a széles csípőm... de a csapás helyén végigsimított, ezzel teljesen kizökkentve a kétségeimből - Dögös vagy, na. Komolyan. Mindjárt nem is megyünk sehova...

- Hülye - mondtam neki, de igazából csak a zavarom szerettem volna leplezni, mert érintése és mondandója is jól esett. Bal szemöldökét felvonta:

- Egy köszönöm is megteszi, nem kell ennyire hálálkodni - megrántottam a vállam és rákacsintottam.

Nemsokára már egy taxiban ültünk és rajtam megint ott volt picit a drukk, ami a meccs előtt is. Igazából az azt követő nap nem igazán mentünk sehova, lévén, hogy nekem folyamatosan menni kellett, mint a mérgezett egér, hogy más ügyfelek igényeit is kiszolgáljam. Ami a barátomat illeti, ő pedig szinte végigaludta a másnapot, ami rá is fért a zsúfolt programjai után. Most azonban hivatalosak voltunk a cég szezonnyitó bulijára és ugye a szokásos pofavizitet sosem lehetett kihagyni.

Ezúttal a Károlyi Kertben került megrendezésre az esemény. Gyönyörű kivilágítás varázsolta tökéletessé a hangulatot és mire mi megérkeztünk, már elég szép számmal gyűltek össze a meghívottak.

Peti ujjai ismét az enyémek köré fonódtak és bár még most is különleges érzés volt, ezúttal sokkal magabiztosabban sétáltam mellette. Célirányosan haladtunk, ugyanis Milán már az alkoholtól felgyorsult beszéddel magyarázott valamit a mellette álló fiúknak, akik közül csak a Bruno-Spacc párost és Manuelt ismertem meg. Utóbbi oldalba is bökte a magas fiút aki hátrakapta a fejét és vidáman összecsapkodta tenyereit:

- Gyerekeeeek - kérdés nem volt, hogy a "lehullott lepelnek" örül, ennyire. Mikor közelebb értünk megveregette zenésztársa vállát. - Húú, Maricsom lesz itt szigor a kisfőnökasszonyal - az említett csak felemelte bicepszét és úgy tett, mintha csókot lehelne rá, amolyan jelzéssel, hogy még mindig ő a főnök. 

Cinikus mosollyal fordultam Milo felé:

- Pedig már épp mondani akartam, milyen jó, hogy látlak, meg ezer éve... de meggondoltam magam - mosolya csak büszkébb lett. És átkarolta a vállam:

- Azt nem mondtam, hogy baj a szigor. Lehet végre normális lesz ez a...

- Okosaaan tetyi - boxolt bele a másik a karjába, mielőtt elhangozhatott volna a nem túl kedves jelző. 

Miután lejátszották a kis privát meccset az én vállam fogta meg valaki. Eszter volt, Attila felesége, akivel csak és kizárólag ilyen eseményeken futottam össze, pedig mindig lehengerelt a pozitív kisugárzása. Természetesen hamarosan megjelent felettesem is.

- Láttalak ám! Ezek szerint Viki már tudja? - bólintottam és szememmel követtem, ahogy Peti a fiúkkal megtámadja az egyik italos pultot.

Pár szót még ejtettünk erről a sztoriról, de örömömre sikerült hamar lezárni. Az az érzésem volt, hogy újra és újra ugyanazt a kört futom le nem csak másokkal de magamban is és már nem akartam... már csak sodródni akartam az árral és jól érezni magam.