Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XXV.

Nagyon büszke voltam magamra és a beszélgetés után úgy éreztem megnyílt egy új világ. Azonban Viktória utolsó kérdése ott motoszkált a fejemben. Mégis hogyan lehet ezt kezelni?

Tisztában voltam vele, hogy mindenki bele akar majd szólni az életünkbe, akkor is ha pozitívan és akkor is ha negatívan.

Lesz aki az esküvőt várja, lesz aki konkrétan a halálomat kívánja és természetesen lesznek ilyen-olyan pletykák... Na ez valami olyan ami egyáltalán nem tetszett. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy idegen emberek ilyen mértékig bele lássanak az életembe... azonban ezt én választottam és pontosan tudom, hogy miért választottam.

Peti olyan érzéseket és élményeket adott - konkrétan saját magammal szemben - ,amiért nem lehetek elég hálás neki és nem fújhatok csak azért visszavonulót, mert valami amit ő szeretne, nekem nehézséget okoz. Meg kell tanulnom helyén kezelni a dolgokat... ami természetesen idő kérdése.

És azt is tudtam, hogy ő sem tele akarja hányni a social médiát az ügyes bajos dolgainkkal. Teljesen igaza volt benne, hogy baromi idegesítő, hogyha nem a négy fal között vagyunk, minden lépésünket meg kell fontoljuk. Természetesen az ismertsége később is jelent majd akadályt, de azért nem ilyen szinteken, mint a mostani titkolózás. Túl kell esnünk a lavinán és ha kievickéltünk belőle, akkor könnyebb lesz. Ez a gondolat viszont megnyugtatott és egyfajta löketet is adott ahhoz, hogy ne akarjak elbújni egy hatalmas kő alá.

A legnagyobb szerencsém azonban az volt, hogy a forgatás miatt ismét nyertem még 2 napot ezen az egészen gondolkozni. Úgy döntöttem, hogy egészen addig nem újságolom el a beszélgetést Petinek, amíg ismét haza nem érkezik.

Így esett, hogy hét közepén már az ő nappalijában iszogattam a kávém, amíg ő a fürdőszobában tevékenykedett.

- Ezt nem hiszem el, bazdmeg - hallottam a morgást és aggódva ültem fel az elkényelmesedett pozíciómból, mire megjelent és az ölembe dobta a telefonját. Már a képernyőn felsejlő színekből tudtam, hogy egy Reddit posztról van szó... Összefont karral dőlt neki az egyik párnának és várakozva nézett felém. Kezembe vettem a készüléket és elolvastam a szöveget, amelyben azt taglalták, hogy látták valahol egy Cinti nevű lánnyal, aki közepesen nagy Instagram követőtáborral rendelkezik és elég sok koncerten megfordul. Továbbgörgetve persze ott voltak a "mit esznek ezen a nők?", a "lajhárfejű" és egyéb kedves kommentek, de akadt aki megerősítette és kiegészítette a sztorit azzal, hogy felkapott pesti helyeken romantikáztak nem is rég és biztos forrásból tudja, hogy már 600 éve együtt vannak. Nyilvánvalóan legbelül tudtam a választ, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá:

- Jól gondolom, hogy ennek semmi valóságalapja nincs? Ugye? - azonnal megbántam, mert villámokat szóró tekintettel fordult felém.

- Ugye most szívatsz? Azt se tudom ki ez a csaj!

- Jó, jó, nyugi - nyújtottam felé a telefonját, lezárva a képernyőt, mintha azzal egyszerűen a posztot is kitörölném. Közelebb húzódtam és vállára simítottam a kezem. - Sajnálom, hogy ilyen hülyeségeket írnak. Azt meg méginkább, hogy ennyi bántó kommentet kapsz, miközben...

- Anna! Rohadtul nem érdekel, hogy megjegyzéseket tesznek rám... Az érdekel, hogy folyamat kamuznak az életemről! Nem mintha bárkinek köze lenne hozzá... Minden héten kiderül, hogy felcsináltam valakit, lepasszoltam a gyereket és megcsaltam az anyját.

- Sajnálom... - hebegtem újra. Idegesen harapdálta alsó ajkát én pedig újra megsimogattam, ezúttal a tarkóját. Bár nyugodtabb körülmények között terveztem, de végülis úgy döntöttem itt az ideje közölni a híreket. - Igazából... erről akartam is beszélni veled...