Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XII.

Sóhajtva markolásztam a kormányt, mielőtt kiszálltam volna az autóból. Holnap költözöm be az albérletbe és eljött az idő, hogy a Márkkal közös – bár hivatalosan csak az övé – lakásunkból is elhozzam a cuccaim. Persze itt most meg lehetne kérdőjelezni az anyagiakat, ki mit tett bele... de őszintén: nem volt kedvem belemenni egy ilyen civakodásba. Azt terveztem, hogy elhozom a saját apróságaim, a többivel pedig legyen boldog. Már rengeteg pénzt buktam el pár esküvői részlettel, de sokkal fontosabb volt, hogy ne kövessem el életem hibáját, mint a pénz. Újra a bejárati ajtó felé fordítottam a fejem és végre kikapcsoltam az övem, hogy elinduljak a lakás felé.

Ugyan úgy beszéltük meg, hogy Márk nem lesz itthon, de nem voltam benne biztos, hogy tartja az ígéretét. Óvatosan nyitottam be, de csak a dübörgő csend vett körül. Mint mindig, most is patyolat tisztaság volt. Ez részben a bejárónőnek volt köszönhető, részben annak, hogy exem egyébként egy nagyon pedáns férfi volt, nem tűrte meg maga körül a kuplejárt a legkisebb mértékben sem.

Elmosolyodtam, ahogy végig gondoltam micsoda kontraszt van, a tökéletesen letisztított, üres konyhapult és a Valmaros fiúk bombázás utáni konyhája között. Aztán furcsa idegenkedő érzés fogott el a helytől, ami évekig az otthonom volt. Kedvem lett volna csinálni egy kis káoszt, kiborítani egy kis lisztet meg kakaót, földhöz vágni egy-két tányért. Talán az megmutathatta volna, hogyan borult fel az én életem is. Nagyot nyeltem és dühöngés helyett inkább a hálószobába baktattam, ahol bezsákoltam a maradék ruhám.

Felmásztam a legfelső polcokig, hogy levegyem azokat a dobozokat, amikben az emlékeket tároltuk. Volt pár, ami egyértelműen az enyém volt: óvodai tarisznya, pár általános iskolás emlék, 1-2 tábori szuvenír. Ezt a dobozt egy az egyben tettem félre a ruhák mellé. Kinyitottam a következőt és egyből a tetején Márkkal vigyorogtunk az én szalagavatómon. Visszaemlékeztem, hogy már akkor is eléggé húzta a száját, hogy egy osztálytárammal táncolok (mint ahogyan az szokás) és elég féltékeny volt.

Ugyanakkor ezt a féltékenységet össze sem lehetett hasonlítani azzal, mint ami pár év múlva kezdte el mérgezni a kapcsolatunkat. Onnantól kezdve szigetelt el a körülöttem lévőktől én pedig naív módon észre sem vettem mi történik. Szörnyű volt ott, a földön ülve beismerni magamnak, hogy amit én tökéletesnek és sorsszerűnek hittem, mennyire mérgező volt.

Rettenetesen csalódtam magamban, hogy hagytam, hogy az orromnál fogva vezessenek és igazából minden értéket, amiben valaha hittem félre kellett tennem. Ugyanis hittem abban, hogy az ember akkor van a párja mellett jó helyen, ha nem együtt alkotnak egy kerek egészet, hanem egymás által építik magukat egésszé. Nálunk ez nem így volt. Nálunk az volt a fontos, hogy együtt építsük őt és aztán próbáljam meg élvezni a rám eső részt.

Újra a képre néztem. Gyönyörű volt a ruhám... láttam magam előtt, ahogyan felvettem a hercegnő ruhát a keringő előtt és elképzeltem a tükörképem bámulva, hogy a nem is olyan távoli jövőben újra hasonlóban mondom ki a boldogító igent... Nem volt nehéz, mert akkor valóban nagyon szerelmes voltam belé.

Milyen irónikus, hogy a finishben mégis visszakoztam, nem? Milyen furcsa, hogy néha mennyire vágyunk egy dologra, megteszünk és feladunk érte mindent és a legutolsó pillanatban hirtelen értelmét veszti és ráébredünk, hogy semmi szükségünk nincsen rá.

Még jó pár boldogan vigyorgó képet találtam magunkról: a ballagásom, Márk diplomaosztója, az én diplomaosztóm, születésnapok és közös nyaralások. Megannyi emlék ami akkor még annyira felhőtlenül boldognak tűnt, de így a képeket nézve mindegyikhez tudtam legalább egy balhét vagy óriási vitát kötni. Ahogy dobáltam vissza a képeket, egyre jobban megerősödött bennem az érzés, hogy több, mint jól döntöttem a lezárást illetően. Úgy ítéltem meg, hogy nem is nézegetem tovább a fotókat, hanem visszateszem a helyükre és itt hagyom. Hozza meg velük kapcsolatban a döntést a volt vőlegényem, én ez alól kibújok. Éreztem, hogy minden egyes visszadobott fotóval közelebb kerültem a végső búcsúhoz, a lezáráshoz.