Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

III.

Úgy éreztem már kb. százezredik postát bontom, pecsételem, szortírozom. Nagyot fújva hajtottam rá fejem a papírhalomra, ami előttem hevert, mintha azzal legalábbis el tudnám tűntetni. Rettenetesen fáradt voltam. Az a fajta álom gyötört éjszaka, ami után fáradtabban kelsz, mint ahogyan lefeküdtél.

Eldöntöttem, hogy talán most egy olyan pontján vagyok a papírozásnak, hogy megengedhetek magamnak egy szünetet, így odabattyogtam az ajtó melletti pulton elhelyezett kávéfőzőhöz. Beledobtam a legerősebb kapszulát, amit találtam, és amíg zúgott a gép lehunytam a szemeim. Végül elégedetten kortyoltam bele a bögrémbe, felültem íróasztalom tetejére és felnéztem az órára. Sajnos az idő csigalassúsággal telt és még csak délután 1 volt. A zár azonban kattant az ajtón és Attila lépett be nyomában a két sráccal, akik épp hangosan röhögtek valamin. Amint megláttam a rekedt hangú énekest újra lepörgött képzeletemben visszapörgött a kép az üveges tekintetéről, és ahogyan összeesik. Újra hallottam a fájdalmas hörgést és ismét elfogott ugyanaz a kétségbeesés, mint éjszaka. Amennyire tudtam összeszorítottam szemeim és próbáltam elhessegetni az emlékeket, de mosolyogni már nem volt energiám.

- Helló Anna – intett felém Milán, miközben sietősen az arcára nyomtam két puszit és a másikhoz léptem. Marics szélesen vigyorgott ugyan, de zavart viselkedésem láthatóan érthetetlen volt számára, amit pár pislogással fejezett ki. Én meg egyszerűen a nyakába borultam és tényleg úgy szorítottam magamhoz, mintha a halálból tért volna vissza.

- Hála az égnek, hogy semmi bajod – mélyen beszívtam a levegőt, teret engedve az énekes parfümének, ami keveredett enyhén a dohányfüst szagával. Tenyerével végigsimított a hátamon, amíg viszonozta az ölelésem, majd nem teljesen húzódott el, hanem átkarolva dobta keresztbe a lábát:

- A csaj egész éjszaka csak rám gondolt – kacsintott főnökömre, aki némi megbotránkozással figyelte a jelenetet. Tudtam, hogy most még nem fog semmit szólni vagy kérdőre vonni, de ez már a második elem a listán, amiért később még elővesz. Az meg már csak ezután tűnt fel, hogy Milo is hasonló képpel állt mellettünk. Lefejtettem magamról Marics karját és az ő arcába kezdtem magyarázni.

- Csak egy túl valóságos álom volt – természetesen erre csak még szélesebb lett a mosolya, de mielőtt megszólalhatott volna, folytattam – Azt álmodtam, hogy egyszer csak minden magyarázat nélkül meghaltál!

- Óóó – arcára valami olyasmi kifejezés ült ki, mint amikor egy kisbabának gügyögsz, majd játékosan arcomba csípett –, és így megviselt... de cuki vagy!

Nagyon csúnyán próbáltam nézni, de mimikája semmit nem változott. Végül most Valkusz karolta át a vállam:

- Hát Annám, Marics hajnalig fifázott, úgyhogy az egyetlen, ami elvihette az max a szégyen.

- Hallod tesó, ne már! – szólt rá a másik – Ne ásd már alá az imadzsemet, mikor rólam álmodik és még hősi halált is halok – drámaian a szívére kapta jobb kezét.

- Na, jól van – vágott közbe Attila hirtelen – Most, hogy már mindenki testileg-lelkileg jól van, térjünk a tárgyra... Gyertek, gyertek – invitálta a duót az irodájába megmutatni pár látványtervet a közelgő koncert fényelemeiről. Úgy döntöttem ezúttal én inkább kimaradok ebből és folytatom a kávézást, az ajtóból azonban Peti még visszafordult és rám kacsintott.

- Elárulnád, hogy mégis mi a fészkes fene folyik itt? – rivallt rám felettesem miután becsukta a jómadarak mögött az ajtót. Értetlenül bambultam vissza rá a képernyő mögül, pedig nyilvánvalóan tudtam miről beszél. Sőt... ezt a kérdést akár én is feltehettem volna magamnak. Mérgesen kihúzta a másik asztalnál álló széket és lehuppant rá – Történt valami közted meg Marics között amiről lemaradtam, de tudnom kéne?