Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XX.

A reggelem, több, mint csodás volt. Meglepődtem, mert Peti ígéretéhez mérten felkelt velem reggel 7-kor és együtt suhantunk át hozzám, hogy 8-tól már be tudjak jelentkezni a céges laptopon. Édesdeden aludt tovább a kanapén, mert csak késő délutánra volt programja, viszont előtte a saját autómért még vissza kellett menjünk hozzájuk. Addig én átnyálaztam az e-mailjeimet és megírtam 2 kampányterv-vázlatot amit továbbítottam Attilának. Természetesen ő a következő 1 órában sem válaszolt - ami jellemző volt rá a HO-s napokon - és mivel a tegnapi nap folyamán kicsit jobban pörgettem a munkát a kelleténél, így úgy döntöttem, hogy 10 körül már én is tarthatok egy hosszabb pihenőt. Természetesen voltam annyira szerencsétlen, hogy amint felálltam levertem a telefonom, ami hangosan csattant a földön. Szégyenkezve hajoltam le érte, de sajnos az énekes srác szemei egyből kipattantak és hunyorogva nézett rám.

- Nem lehetne, hogy legközelebb finomabb módszert választasz az ébresztésre?

- Bocsánatkérő kávé? - nem válaszolt, csak egy "ühüm"-mel és arcát dörzsölgetve felült.

Kiballagtam a konyhába és bekapcsoltam a kávéfőzőt. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, de folyamatos feszültséget okozott bennem, hogy talán csak feltartom Petit és biztosan unatkozik, meg a háta közepére sem kívánja, hogy engem kelljen furikázni. Mondjuk erre kiváló megoldás lett volna, hogy hazajövök egyedül, a saját autómmal. Erre viszont ő valami olyasmit mondott, hogy a szolidaritás a legkevesebb amit tehet, ha már meggyőzött, hogy náluk aludjak. Épp bedobtam a kapszulát a nyílásba, amikor megéreztem kezeit a derekam körül. Zavarba jöttem a spontán érintéstől, de automatikusan hátravetettem a fejem a vállára.

- Kisasszony, a munkával mi lesz? - elmosolyodtam, amiért a hangja a szokásosnál is zengőbb volt, így ébredés után. Elhúzódtam volna, mert a feszültség szinte szorította a torkom, de közben annyira jól esett az ölelése, hogy nem engedelmeskedett a lábam. Így csak kicseréltem a csészéket és a kapszulát a kávégép alatt. - A végén még rám kened, hogy mennyire lehúzom a szorgalmas, meg minden.

- Ellenkezőleg. Túl sokat haladtam és amíg nem kapok visszajelzéseket, addig nincs mivel foglalkozzak - magyaráztam, mire belenevetett a nyakamba.

- Stréber.

- Muszáj dolgozni, mert ezek a hülye tinisztárok elkanászodnak. Borzasztó nagyképű az összes - megfordultam, hogy szembe legyek vele. Nem lépett hátrébb, tovább fogta a derekam.

- Jóképű csibészek mind, nem? - grimaszolva a kezébe nyomtam a kávéját:

- Akad köztük olyan is... - kezdtem zavarban lenni a közelségétől, így kicsavarva magamat karjaiból visszasétáltam a nappaliba.

Természetesen követett és leültünk a kanapéra. Idegesen kocogtattam az ujjaim a bögrémen és magam elé bámulva gondolkoztam azon, mennyire kínosan érzem magam és hogy lehet nem is kellett volna belemennem, hogy Peti velem jöjjön. Fogaimmal tépdeltem alsó ajkam és próbáltam megfogalmazni, hogyan adjam tudtára, hogy nyugodtan lépjen le és menjen a dolgára, nem kell pesztrálnia, de hirtelen tenyerével lefogta doboló ujjaim:

- Eressz már le, teljesen be vagy feszülve! - bűnbánóan néztem rá. Sóhajtva hátradőlt és beletúrt sötétbarna tincseibe. - Tegnap óta a szokásosnál is több parát látok a szemeidben.

- Ne haragudj, nem akartalak ezzel terhelni.

- Anna! Miért gondolod folyton azt, hogy terhelsz? Úgy nézek ki, mint aki agyon van terhelve? - végigmértem, ahogy lazán keresztbedobva lábait tökéletesen kényelembe helyezte magát.

- Nem - feleltem csendesen.

- Figyelj... a legmeglepőbb dolog, hogy ezt most én mondom, de szerintem beszélnünk kéne - mélyen beszívtam a levegőt és nagyot nyeltem. Igyekeztem kiolvasni valamit a tekintetéből, de határozottságon kívül mást nem láttam.