Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

VII.

- Peti... nem jössz be? – hangom picit elcsuklott, mert még magam is bizonytalan voltam a kérdés után. Rajta is láttam, hogy vacillál és máris megbántam, hogy kimondtam a hirtelen gondolatom.

A legnagyobb őszinteséggel: csak időt akartam tölteni vele. Azt éreztem, hogy holnap - amikor már nem lehet a tequila mögé menekülni - minden folytatódik ott ahol abbahagytuk. Megint be lesz rám rágva, de sose tudom meg miért... én meg hazamegyek Márkhoz, felveszem a kis álarcomat, aztán hozzámegyek és leélem az életem színészkedve... szép kilátások. Így ki akartam használni a „most"-ot, hogy legalább éjszaka ne zokogással és agyalással töltsem az időm. És tudtam, hogy Ő az egyetlen ember aki valahogyan ezeket ki tudja kapcsolni. Úgy döntöttem, jobb ha pontosítok a szándékaimon. Játékosan elmosolyodtam és rácsaptam... hát... arcon csaptam szegény farkast a mellkasán – Jaj, nem Azért!

Vette a lapot és ártatlanul felemelte a kezeit:

- De Anna! Vizesek a ruháim... még jobban megfázom, ha nem veszem le...

- Hát, jó... akkor, inkább menj szépen lefeküdni – kezemet a szobája irányába lendítettem. Finoman megfogta és lenyomta, de nem engedte el, hanem másik tenyerével végigsimított rajta. Megborzongtam a gyengéd érintéstől. Ha ilyen hatással van rám, akkor lehet tényleg jobb, ha megy.

- Átöltözöm, összeszedek 1-2 cuccot és visszajövök, jó?

- Megígéred? – néztem fel és tekintetemmel próbáltam megragadnia övét. Folyamatosan mardosott a bűntudat, hiába voltam biztos benne, hogy nem lépek át egy bizonyos határt... mégis minden cselekedetem meglepő természetességgel követte egymást.

- Meg – nyugtázta. Lágyan hangzott, annak ellenére, hogy mikor ilyen búgon szólalt meg hangja rekedtsége csak még inkább kiütközött. Apró mosollyal középső és mutatóujját behajlítva finoman belecsípett arcomba, aztán a szobája felé vette az irányt.

Tényleg nem tartott túl sokáig mire megérkezett és az ajtó előtt állt pár üveg sörrel a kezében. Diadalittasan vigyorgott:

- Nézd, mit szerváltam! – hirtelen lefagyott arcáról a mosoly, ahogy végig futtatta szemét kinyúlt pólómon és az egyszerű rövid nadrágon, amit pizsamaként használtam. Szomorúan biggyesztette ajkait – Te felöltöztél.

- Te is – rántottam meg a vállam és elvettem 2 üveget a kezéből, majd a kisasztalon lévő kiskanállal felszisszentettem a kupakokat. A kezébe nyomtam az egyik üveget és hozzákoccintottam az én kezemben lévő nyakát. Elismerően bólintott:

- Az igen anya! Én meg azt gondoltam, hogy te itt teljes elrontás alatt állsz! – mintha csak otthon lenne elvetődött az ágyamon. Felugrottam mellé és törökülésbe húztam a lábaimat.

- El vagyok én már rontva eléggé, csak titkolom – kacsintottam – Igazából világ életemben jól titkoltam.

- Ohhó, még kiderül, hogy a perfekcionista kisasszony csak játsza az eszét? – szúrósan néztem rá és megint megcsaptam a vállát.

- Nem. Vagyis általában nem – húztam bele az üvegbe és jelzésképp felé emeltem – De például a hétköznapokban ezt sem látnád tőlem.

- Hát az fix, hogy többet tudsz inni, mint képzeltem – csak kacsintottam egyet és megint ittam egy kortyot.

- Nem csak én okozok meglepetéseket... Te sem vagy ám olyan rosszfiú, mint ahogy előadod!

- Jaj ne, ha ilyet mondasz, akkor már veszélyben az imidzsem. Megyek is, inkább rágyújtok...

- De Peti... itt nincs erkély.

- Akkor az ablakban – emelte fel a dobozát az éjjeliszekrényről és lábait a föld felé vetette, de utána kaptam és háta mögül átnyúlva kikaptam a dobozt a kezéből.