Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

II.

Fáradtan rogytam le a kanapéra. Kidobott az ágy már reggel 7-kor és hiába éreztem ólomsúlyúnak a szemhéjamat, visszaaludni nem tudtam. Olyan hajnal 2 lehetett mire hazaértem a próbáról, ugyanis végül valahonnan mégis előkerült 1-2 üveg whiskey, úgyhogy bevállaltam, hogy hazaviszem a 2 jómadarat valamint Attilát, így vőlegényemmel sem találkoztam a tegnapi nap folyamán. Ő azonban most hunyorogva botorkált ki a hálószobából. Szőkés haja kesze-kuszán állt és csak egy kockás pizsamanadrágot viselt:

- Szia – búgta halkan és szinte leesve mellém nyakamba bújt. – Nem jössz vissza az ágyba?

- Nem megy... de te pihenj nyugodtan.

- Naaa... nem akarok nélküled – ahhoz képest, hogy már épp túl volt a harmadik X-en, most olyan volt, mint egy gyerek. Aztán hirtelen, mintha ágyút durrantottak volna mellette felült és bekapcsolta a TV-t. – Ah, kezdjünk neki a napnak, mert hosszú lesz.

- Jaj, neee – nyafogtam. Örültem, hogy van egy szabadnapom – Hová megyünk?

- Át kell, vegyük a karikagyűrűket és anyu be akar menni a catering céghez mégegyszer egyeztetni a menüt.

- Anyud akar bemenni, hogy egyeztesse a menüt a MI esküvőnkre? – szökött fel a szemöldököm. Márk bocsánatkérőn nézett rám.

- Tudod milyen!

- Tudom persze - hadartam és igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat amivel kifejezhetem a nemtetszésem... Miért kell még ebbe is beleszólnia? - De... örülnék, ha kapnék egy kis... teret? – magam is meglepődtem, mert a hangom inkább engedélykérően csengett, mint felszólítóan. – Elvégre én vagyok a menyasszony.

- Az én csodás menyasszonyom! – adott egy puszit az arcomra – Aki nem veszi el anyámtól az örömöt, hogy az egyszem fiacskája megnősül!

Nem reagáltam, csak beleegyezően hallgattam. Az a helyzet, hogy Márkkal pontosan az esküvő napján lesz 10 éve, hogy együtt vagyunk. 14 évesen zúgtam bele az akkor végzős, suli szépfiújának titulált és mindenki által kedvelt TurgyánMárkba. Így egyben, mert mindenki így egyben emlegette. Aztán 2 évvel később ő már az építészmérnökire járt, mikor elkezdtek lefelé csúszni a fizika jegyeim azon a bizonyos lejtőn, és hát mit adott Isten? A tanárnő őt ajánlotta korrepetitornak... és ahogy ennek lennie kell, ezeken a különórákon melegedtünk össze. Azóta is egy párt alkotunk rendületlenül, mint a mesében. Márk családja az építőiparban tevékenykedett és elég jól ment nekik a szekér, így sokszor jelentünk meg mindenféle társasági eseményen. Valahol azt éreztem, hogy a mi kis harmonikus kapcsolatunk nem csak a személyiségünknek köszönhető, hanem egyszerűen jól álltunk egymásnak és a család hírnevének.
A baráti körünk is mindig azt mondta, olyanok vagyunk, mint a sorozatokban a „fix párok" akiket semmi sem választhat el és a széria vége az ő esküvőjükkel zárul... és a mi történetünkben ez a zárás most érkezett el.
1,5 éve voltam a jegyese. A lánykérés is filmbeillően, az egyiptomi Marsa Alam tengerpartján történt, természetesen a lehető legtöbb módon megörökítve. Nagyon személyes, nem?

Rózsákkal, naplementével, pezsgővel, ahogy kell... leszámítva, hogy akkor is épp a szüleivel töltöttük a vakációnkat. Édesanyja, Brigi már akkor, azon nyomban belevetette magát a szervezésbe.

Bár örömmel fogadta közelgő frigyünket, azért azzal is tisztában voltam, hogy én sosem fogok teljes mértékben megfelelni az ő elvárásainak, akármennyire is igyekeztem – és valószínűleg erre más sem lenne alkalmas. Nos, ezek a körülmények adtak remek hátteret annak, hogy üdítően hasson, amikor a tanítóképző mellett elkezdtem marketinggel is foglalkozni, majd konkrétan tevékenykedni egy kicsit lazább és fiatalosabb környezetben. Most pedig a Valmarral teljes lett a balansz, hiszen a folytonos szofisztikált, kellemesnek beállított csevegések után, néha igenis jól esett 1-2 hangosan vihogó vagy üvöltöző srác, akik nagyokat nevetnek, őrültködnek és gyerekeskednek.
Végtére is, én pedig így valóban lehetek az a csodás menyasszony, aki engedi leendő anyósának, hogy kaviárt és tengerimütyüröket szolgáljanak fel az esküvőjén, olyan adagokban tálalva, amit mások már elmosogatnának.