Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

V.

- Már csak 36,7 – tettem le a hőmérőt az éjjeliszekrényre. Peti határozottan jobban nézett ki, nagyot sóhajtva lábai közé fogta a takaróját.

- Akkor kimegyek egy cigire.

- Persze, a koncerten meg majd én fogok helyetted énekelni - dobtam finoman a fejére egy kispárnát, amit azonnal visszahajított felém.

- Tudsz énekelni – állapította meg. – Hallottam a kocsiban.

- Tudok, csak nem vagyok benne tehetséges... maradjunk annál, hogy épp elég magamat szórakoztatni – azért tisztában voltam az adottságaimmal. A tanítóképző miatt általában tisztán tudtam kiénekelni a hangokat és a kottákhoz sem voltam teljesen hülye, de semmi karakter nem volt a hangomban - Egyébként, hogy érzed magad?

Nem válaszolt csak bedőlt a párnájába. A szállodaorvos szerint semmi komoly csak megfázott, viszont a torka erőteljesen begyulladt, ami ha nem vigyáz a hangszálaira is hamar átterjedhet, ezt pedig – nyilvánvalóan -, az erőltetés csak még jobban elősegítheti. Igazság szerint, már vagy hússzor rászóltam, hogy maradjon csendben, de ez nem ment neki egykönnyen, így feladtam.

A többiek próbáltak egyet, Attila pedig mindenképp ott akart lenni, így én maradtam a pesztra. Még csak ültünk ott csendben, a zsebemben megcsörrent a telefonom és vőlegényem fényképe jelent meg a képernyőn... nahát, 1,5 nap után eszébe jutottam. Nem tudom milyen arcot vághattam, de az énekes érdeklődéssel pillantott fel a párnájából, de csak ennyit mondott:

- Nyugodtan vedd fel – hangja még mindig erőtlen, inkább suttogásszerű volt. Összeharaptam ajkaim és lefelé fordítottam a képernyőt. Egyfelől azért, hogy lehalkuljon a csengőhang, másfelől valamiért szégyenérzet töltött el Márk miatt. Valahogy Mariccsal sosem beszélgettünk még a jegyesemről... volt bennem egy afféle vágy, hogy megosszam vele az összes dolgot, ami dühített, az összes sérelmem a kapcsolatomban és az összes nyomást, amit a Turgyán család helyezett rám. De valamiért ott volt egy megmagyarázhatatlan gát is és azt éreztem, ha ebbe teljes mértékig beavatom, valahogyan meg fog változni a kettőnk jó viszonya. Az igazat megvallva nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán összerakta a képet, hogy esküvőre készülök... bár a gyűrű minden pillanatban a kezemen volt. Persze ez egy olyan dolog, amit vagy észrevesz az ember vagy nem. 

- Nem teljesen értettem magam, de azt éreztem, hogy változtatna a viselkedésén velem kapcsolatban, nem lenne ennyire felszabadult és ezt nem akartam. Azt akartam, hogy minden ennyire könnyed legyen, és ne kelljen semmin sem kétszer gondolkodni. Az ő szabadsága engem is lökdösött előre és emiatt szerettem vele időt tölteni... mellette én is lazább lettem és nem az a szemellenzős mintakislány voltam, mint amit párom rám erőltetett ha mellette „tündököltem"

- Majd később – magamra erőltettem egy mosolyt, de arcára még mindig ugyanaz a kíváncsiság ült ki. Úgy döntöttem visszavonulót fújok, még mielőtt belekérdezne bármibe. Felálltam és finoman combomra csaptam tenyerem. – Na, megyek, megnézem mit csinálnak a zsiványok...

Igazából az volt a tervem, hogy mielőtt meglesném a próbát visszahívom a vőlegényem. Már a szobaajtónál voltam mikor utánam szólt:

- Anna... - melegbarna szemei kérlelően néztek rám és úgy ült az ágyon, mint egy kisgyerek -, ugye egyből visszajössz?

- Egyből? – kérdeztem vissza.

- Hát csak ne időzz sokat... szar egyedül. És ha nem vagy itt ki tiltja meg, hogy kimenjek cigizni és tömi belém a mézet meg a teát? És akkor lehet, sose gyógyulok meg. Igen. Az lenne a legjobb, ha nem is mennél el.

- De Peti... - kezdtem volna a kifogások keresését és valami olyasmi monológot, hogy „de én mégis dolgozni vagyok itt", de már ajkát is teljesen úgy biggyesztette (valószínűleg már direkt), mint egy 5 éves kiskölyök. Rászorítottam a kardigánom zsebében lévő telefonra... Nagyon fel kéne hívnom Márkot. De a kérlelő tekintetnek nem tudtam nemet mondani.