Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

XIV.

A napok gyorsan teltek. A lakás szépen alakult, élveztem minden pillanatát az egyedüllétnek. Márk néha megbombázott egy SMS haddal, hol könyörögve, hol konkrétan lekurvázva, de kitartóan ignoráltam ezeket. A forródróton Peti lógott még, akivel gyakorlatilag azóta nem találkoztam, hogy akkor reggel elment tőlem.

Oké, járt az irodában futólag, de ott szorgalmasan elkerültem. Jobbnak láttam ezt így, amíg egy kicsit csitulnak a hullámok, aztán minden mehet úgy, mint régen.

Viszont most nagyon izgalmas dologra készült az egész cég. Év elején mindig tartottunk egy gálát, hogy megünnepeljük az előző évi sikereket és díjazzák a legjobb alkalmazottakat – vagy maradjunk annyiban, hogy azokat, akik a legközelebb voltak a tűzhöz. Ilyenkor mindenki puccba vágta magát, aztán először előadtuk a roppant érett és komoly céget, majd óriási buliba torkollott a dolog... és nekem eddigi életem során ekkor kellett lelépni.

Volt 1-2 órám jól érezni magam, aztán exem nyűgösködni kezdett és inkább hazamentem. Szóval még izgatottabban sütögettem a hajam. Előjött belőlem a tinilány és kivételesen láttam magam előtt, ahogy belibbenek gyönyörű babakék, halter nyakú ruhámban, melynek a szoknyarésze apró csillámokkal volt borítva. Miután végeztem a hajammal, oldalra tűzögettem loknijaim, így bal vállamon zuhatagként omlott le.

A szervezők idén is kitettek magukért. Egy belvárosi szálloda rendezvényterme adott otthont az eseménynek. A rengeteg fényfűzér (bár ez személyes mániám volt) és a tökéletesen összeválogatott piros-vörös dekor, ami a nem rég elmúlt Valentin-napra utalt, szuperül összepasszolt. Az asztalokon kisebb-nagyobb kivágott szívecskék voltak szétszórva. Ámulva csodáltam a termet és a nevetgélve koccintgatók sorát, akikhez én is beálltam.

- Az igen anya, nem apróztad el – a hang irányába fordultam és nem tudtam visszafogni a mosolyom. Hazudnék, ha azt mondanám készülődés közben nem jutott nagyjából kétszázszor eszembe, hogy a Valmar is a meghívottak listáján van. És a kisördögeim újra feltűntek a színen, hogy arra bátorítsanak, hogy felkeltsem a rekedtes énekes figyelmét.

Különösképp, mivel csak az sms csaták mentek mostanában (bár azok néha elég spicyra sikeredtek) és muszáj volt beismernem magamnak, hogy hiányzott Peti. Hiányoztak az óvodás poénjai, hiányzott a nevetése, a bókjai, de leginkább az, hogy milyen vagyok mellette. És az érintéseit sem hagyhattam ki a sorból, így tehát bíztam a jószerencsében az estére nézve. Viszont ezt kellőképp megnehezítette, hogy ez is egy munkahelyi esemény, de talán már elnézőbbek lesznek – vagy csak nekem/nekünk kell jól keverni a kártyákat.

- Ide már mindenkit beengednek? – forgattam meg a szemem viccelődve és végig mértem a két srácot. Természetesen most is kicsit extravagánsabb szettekben jelentek meg, de mind a kettejüknek piszkosul jól állt.

- Jól van Annám, csini vagy – ölelgetett meg Milán aztán hozzá koccintotta poharát az enyémhez. Már épp Petihez is közelebb léptem volna, mire elkapta kezem és csókot lehelt rá, egy kacsintás kíséretében.

- Aztán nehogy nekem lecsapjanak a kezemről mi cariño – lehelte kézfejemre. Zavarodottan pislogtam rá, és éreztem, hogy tekintetétől arcomba tódul a vér. Gondolom mulattatta a látvány, mert büszkén vigyorgott rám.

- Na okés, srácok... csak jelezném, hogy ma otthon alszom – Milo szavaitól csak még vörösebb lettem. Vajon tudja, mi történik vagy csak hülyéskedett és én látok bele többet? Jó, nem lenne meglepő, ha tudná... és igazából különösebben nem is idegesítene.

- Nézd, milyen zavarban van – vihogott Marics miközben felém biccentett és karját átdobta a vállamon. Aztán egy pillanatra elkomolyodott és megtorpant. – Ugye ezért nem fogsz kikapni?